…tényleg csak egy lépés kell…

A mosogatás mellett az egyedül autózás  olyan meditatív tevékenység, ahol megvilágosító gondolatok özönlik el az elmém. Pont ez történt ma hazafelé autózva is, amikor is az a gondolat akadt fent a szűrőn, hogy én egyetlen egy dolgot tudok elmondani az életemről, ha most ebben a pillanatban meghalok, azt pedig az, hogy :

ÉN NEM TUDOM, HOGY MIKOR ÉS HOL HOGYAN KELL(ene) VISELKEDNI!

Nem tragikus ez az érzés, hanem úgy érzem, hogy az utosó lépcsőfok az önmagam felszabadítása előtt a társas kapcsolatokból, mert őszintén? Elegem van… Kurvára elegem van.
Továbbra is ott tartok, hogy bazira hálás vagyok azért az útért, amit megtettem, mert egy totál egocentrikus emberből ( aki  mellesleg ugyan másképp de felhőtlenül boldog volt abban a kissé ostoba állapotban) egy végtelenül empatikus és tisztán(bban) látó ember lettem, aki megfigyel, aki tanul, aki beépíti a tudást, nem csak majmolja és továbbítja gépiesen, mint valami futószalag anélkül, hogy tudná egyáltalán mint terjeszt.

A spirituális nyitottság állapotában azonban a bizonytalanság és a kétség költözött belém, mert mindent megkérdőjelezek, legfőképp a saját nézőpontjaimat. Megkérdőjelezem a helyem ebben a világban, az emberek között, a családban, a barátok között, a kollégák között. Az a baj, hogy eddig érdekelt, hogy hol miképp “kell” létezni. Hogy itt mindenkinek mindenkiről van elképzelése, látszólag persze, mert mindenkinek arról van elképzelése, hogy neki milyen érdekei vannak másokban és ezt hogyan érvényesítse.
Nekem mostanra lett igényem arra, hogy CSAK olyan emberekkel kommunikáljak ( itt nem az utaskezelést értem, vagy egy szolgáltatás igénybevételekor kötelező “normális” kommunikációt, hanem a munkakapcsolatokat, a barátokat és nem utolsó sorban a családi viszonyokat) akik mellett nem merül fel bennem a kérdés, hogy “hogyan kell viselkedni” .

Az élet szépen szolgáltatja a példákat….
A Kisfiamnak vannak szép díszmadarai, és az egyik énekes papagáj szerencsétlen módon kiszabadult a röpdéből. A minap megjelent nálam és a madáritatóból ivott… Ennek a madárnak a társa, aki olyan mint ő a röpdében van és ez a kismadár visszajár a röpdéhez, de ugye be nem tud menni, a másik nem tud kijönni. A szabad madár mégsem szabad. Nem megy el, mert itt a társa… Annyira elkeserít engem ez az egész. És nem azért, mert a madár most szerintem magányos…hanem mert olyan szépen megmutatja az életem ez a helyzet.
Kiszabadultam az alvó elmék birodalmából. Nem vagyok egocentrikus, én már ” minden és mindenki egy” centrikus vagyok, szeretek segíteni, szeretek idegen emberek között lenni, akikre lehet még mosolyogni, szeretek magamfajta , többnézőpontú, empatikus emberekkel kommunikálni, úgymond én szabad vagyok, de a szeretteim nem. Én repülhetnék…de ők ott vannak a ketrecben és én ott ülök a ketrec előtt…és nem repülök el.
Hiba ez.
Menni kéne… menni innen a Földről, mert megakadtam. Nem tudok ehhez a teremtéshez mit hozzátenni. Elbuktam, de mégis felemeltek és most itt lebegek és nem tudok mit kezdeni ezzel.

Tegnap egy ismerős, aki velem mindig nagyon kedves és figyelmes, elmondta, hogy a feleségénél (aki annyi idős mint én) daganatos betegséget diagnosztizáltak. Aztán előadta a hattyú halálát, hogy neki ez milyen nagy teher, beegózott és nagyon csúnyán beszélt a feleségéről. Megdöbbenve hallgattam és figyeltem, ahogy magát sajnálja..
Aztán eszembe jutott, hogy az egész házassága ilyen volt. Állandóan nyírta az asszonyt.
A másik ismerősnél pont ugyanez a szitu. Egy egoitsa, nárci férj és daganatos asszony..
A volt helyijáratos utasaim között két ilyen család is volt, ahol az éncentrikus apu mellől kihalt anyu, és ott marad apu a sok gyerekkel… Minden esetben apuk újra találnak valakit, akivel kiszolgáltathatják magukat. Elgondolkodtatott nagyon, hogy szabad-e ezt hagyni, hogy bárki, bármilyen szinten, bármilyen viszonyban ránk telepedjen annyira, hogy függőségi viszonyt kialakítva a saját testünk ellenünk fordításával próbáljunk megszabadulni a tehertől?

Nem tudom, hogy nekem ezen a Földön, mi a dolgom szerintem, mert azt sem tudom, hogy mások szerint mi, mert én soha semmit nem csináltam és nem csinálok jól…
És elegem van és ezt mára áldásnak élem meg, mert nem akarok már semmit jól csinálni. Viszont bezárkóztam és nem akarok konfliktuskereső, éncentrikus, kivagyi emberek között lenni, nem akarok olyanoknak mesélni az életemről, akik szerintük ismernek. Én csak felkelni akarok, majd lefeküdni és közte azt tenni, amit szeretek.
Szerencsés vagyok, mert nekem kinyitották a röpdét és én ki is szálltam, már csak azt kell megtanulni, hogy nem repülünk vissza, mert ahonnan egyszer kijöttünk, oda nem kell többé visszamennünk. Mert túl kicsi lesz nekünk ott már a hely…

Amire még rájöttem ma az az, hogy legyek már bátor és ne a karma léte tartson vissza attól, hogy lépjek, amikor kell.. hogy beszéljek, amikor akarok, hogy üssek, amikor úgy érzem ütni kell és öljek, ha ölni kell. Vállaljam már be, hogy megbünhődöm érte, ha….ha mindazt amit teszek képes vagyok “megbánatni” velem… mert ha nem, akkor nem volt bűn.
Bűn csak az amit annak érzek, és csak abból lesz karma, amit mi magunk bánunk meg.. 😉
Mert nincs jó nincs rossz… csak önítélet van, majd amikor megyünk át a kapun… addig mindegy mit csak tegyük, mert a legnagyobb hiba a mozdulatlanság..
Az nem visz sehova.

Irigylem sokszor azokat, akik képesek elhinni, hogy mindekitől okosabbak, szebbek, jobbak. Akik képesek mindenért másokat hibáztatni. Vajon ők súlytalanok? Aki egoista, aki énember, aki önmagát közvetlenül Isten jobb heréjéből származtatja, ő felhőtlenül boldog?
Mert akkor én is az akarok lenni. Egy önző tudálékos, seggnyaló, nárcisztikus, helyezkedő, csaló, hazudó, lopó fasz, aki mindig önelégült és boldog, mert ő szarta ide az egész világot 😀 😀 😀
De addig míg nem vagyok ilyen, ha csak egy tulajdonság is illik rád ezek közül, kérlek kerülj el… Mert nem beszélünk úgysem egy nyelven. Illetve sehogy. Mert annyira más a nézőpontunk, hogy nincs egy közös szál, amiben összefuthat..

Én olyan boldog vagyok egyedül is.. csak a gyomorgörcsöm ne lenne, ami lassan öl, mert még van egy lépés, amit nagyon régóta meg kellene tennem, hogy újra súlytalan legyek…