Nem tudom…

… mára (és a hétvégére) elég volt a (házi)munkából. Leültem egy kiszuperált fotelbe a porban és elmélkedem.

Annyi minden átsuhant rajtam. Sokat rágódom azon, hogy aput elhoztam hozzánk, és hogy mindent megtettem- e, amire képes lehetek azért, hogy jól érezze magát itt, ami a kommunikációja alapján nem sikerült, viszont tudom, hogy tudja, hogy a legjobb ami anyu távozása után történhetett vele, az ez a döntés volt.

Ülök egy féltető alatt, ami egyszer a Merci terasza lesz, és azon gondolkodom, hogy az egyetlen dolog, amit imádtam ebben a házban, az a teraszom volt és most apám lakik a teraszomból kialakított szobában.

Olyan, mintha a lelkem adtam volna neki. A szabadságom, a teraszom, a nyugalmam, az életem.

Két éve még az élet értelmét kutattam, mára oda jutottam, hogy nem gyártok elméleteket, nem akarok semmit csak egy nappal tovább élni, mint az apám . Legalább egy nappal. Hogy érezzem utoljára mit jelent a szabadság.

Már nem hiszem, hogy lesz teraszom, vagy utazni fogok , nyaralni, pihenni, csak úgy lenni .. már nem hiszem, hogy bármi megvalósulhat abból,amit két éve még elképzelni sem tudtam a nagy vergődésemben, a céltalanságomban, a nagy lelki nyomoromban. Milyen érdekes, hogy egy pillanat alatt megváltozni látszik minden. De a lóf@szt…soha semmi sem változik, ha mi nem válunk változássá, ha csak filozofálunk, de nem mozdulunk az álmaink után.

Pedig volt egy látomásom . Ülök a teraszon és írom a könyvem. Meg fogom írni, és a gyerekeimnek ajándékozom majd. Tudniuk kell,hogy nem voltam őrült,csak nem voltam idevaló ..