Egyensúlyozom, de…

Igencsak érezhető a napkitörés hatása az engem körülvevő világban, és persze ezzel együtt bennem is.  Naponta kerülök konfliktusba magammal, még mindig vannak apró hazugságaim, még mindig hiszem, hogy én értelmezem rosszul az egyre nyilvánvalóbb jeleket. Még mindig hiszem, hogy lehet jó.

Minden olyan helyzetben, ahol szétmarja a gyomrom a fájdalom , ahol pánikszerűen húzódik össze és fojt meg valami beépülő gondolat egy helyzetről,  keresem a karmikus visszacsatolásokat, hogy vajon én mikor és kivel tettem ugyanazt, amit velem tesz más épp, és vajon ők hogy reagálták az én viselkedésem, mert én lassan mérgeződöm attól, hogy nem tudok igazodni az új világrend értéktelenségéhez, a mindenen és mindenkin áttapostó érdekek érvényesítésén.

Tegnap újabb csókot lehelt a karma az orcámra. Tegnap ugyan még nem ismertem fel a motívumát a saját múltamban, de éjjel folyamatosan kerestem, mígnem végre rátaláltam azokra az időszakokra, amikor sem Isten, sem ember nem tudott megállítani abban, hogy elérjem amit akarok. Bármi és bárki feláldozása árán. Nos most ugyanez a szituáció, csak mi a feláldozható oldalra kerültünk hirtelen.
Igen rosszul esik, de hallgatok és nem szólhatok semmit, mert azt kapom vissza, amit vagy 30 évvel ezelőtt én osztottam, de értem és érzem, hogy akkor sem volt jó bizony azok, akik most a saját érdekeik miatt, türelmetlenségük miatt megaláztak minket, bizony rövid úton vissza fogják kapni a Sorstól és én attól sem leszek boldogabb.

Vicces, hogy körülbelül a napkitörés időpontjában tettem fel a kérdést, hogy vajon mi lesz , ami az apu ittléte miatt állandósult gyomoridegem képes lesz felülírni a terhének súlyával, és persze  meg is jött a pillanat, ami egyszerre volt megdöbbentő, elgondolkodtató és elszomorító a jövőre nézve.

Van egy jótanácsom arra vonatkozólag, hogy miképp ismerd meg azokat az embereket, akiket közel kívánsz engedni bármi okból a lelkedhez/ szívedhez.

Már jó régóta tapasztalom, hogy az emberek teljesen másképp viselkednek ha kettesben vannak, mintha közösségben. Engem mélységesen elszomorít az, hogy ha valaki velem , amikor magunk vagyunk, kedves és figyelmes és közvetlen, ám ha a “saját” közegében találkozik velem, akkor riged, elutasító vagy ne adj Isten bunkó.
Aztán felismertem ebben is önmagam.

Anyu senkit nem viselt el körülöttem. Anyu jelenlétében nekem mindenkivel távolságtartónak kellett lennem, mert nem akartam megbántani. Mindenkire- még apámra is- féltékeny volt. Tematikusan zártam magam el mindenkitől, ha jelen volt, és ezzel a viselkedéssel nyilván kizárva is maradtam akkor is, ha nem volt jelen.
Több kapocsolatom is ilyen volt, és nagyon rosszul esik, amikor velem is ugyanezt teszik és egyre jobban preferálom a magányt. Abszolút nem vágyom már a rosszérzéseket és úgy tűnik ennek egyetlen ára van, nem kell emberek közé menni, mert nem tudom kezelni , ha nem úgy működnek, ahogy nekem jó.
De az is érdekes, hogy miért mindig én vagyok, akiknek mások viselkedéséhez, értékrendjéhez alkalmazkodni kell?
Illetve, miért hiszem, hogy kell?
Még mindig…
Hiszen, ahogy most is, ha nem működünk az elvárásaik szerint, egyszerűen lecserélnek minket…
És mindegy kire… csak az érdekeik szerinti legyen..

Hát ez nem az én jelenlegi értékrendem.
De nyilván elfogadom , hogy másoké ez…
Azt kicsit nehezebben, hogy nekem nem sikerült semmit átadnom az enyémből,
vagy ha igen, akkor sajnos pont azt adtam át, ami akkor volt, amikor még nem voltam “felébredve” az örökkének tűnő mély álomból,
amibe születésünk után kényszerít minket a Program.

Húztam egy kártyát Dudustól, a Lótuszvirág pagodában.
A Tao Te King meditációs kártyákból
és nagyon aktuálisnak érzem a jelenlegi helyzetben.
Nagyon igyekszem ebben a közegben megtalálni a helyem, de azt hiszem inkább az utat, ami kivisz belőle, mert abszolút  nem az én értékrendem szerinti az, ha valakit, aki nem tud az elképzeléseink ritmusában haladni, de benne van minden szándék arra, hogy velünk legyen és hozzá tegyen valamit a lényünkhöz, egyszerűen félretoljunk.
Nekem erre nincs szükségem, és egyre kevésbé érzem azt, hogy bármi tudást,
amit összekapartam az utóbbi 30 évben tovább kellenne adom,
mert ennek a világnak nincs már szüksége rá.