Két gondolat foglalkoztat “éngemet”

Előre bocsájtom, hogy mindkettő megélésen alapszik. ÉN – személyesen- élem meg így. Hogy egy hasonló szituációban másik mit élnek meg, az a saját megéléseik szinte dönti majd el. Nem is tudom melyikkel kezdjem, mindegyik számomra “fájdalmas” a maga módján.

Az egyik gondolatom az volt , hogy bizony megdőlt bennem tegnap a minden ember egyenlőnek születik elmélet. Ez nem igaz. Éppen az ember rendszertani besorolását skubizom a neten, rájöttem közben, hogy ezt tanultuk is, de minek, aztán átléptem a társadalmi besorolásra, majd innen a spirituális besorolásra kérdeztem rá, de nyilván az emberi tudás birtokából kiollózott magyarázatokra képes AI ennyit tudott röviden megfogalmazni erről, hogy :
“Az ember spirituális besorolása egy összetett kérdés, melynek nincs egyetlen elfogadott válasza.”
🙂
Honnan van bennem ez a téma?
Történt az tegnap, hogy mivel segítségre szorulunk a fizikai munkák terén Apa infraktus-áradata óta, egy nagyon jófej ismerős jött el , hogy a birtokában lévő szalagfűrésszel összevágja nekünk a pár éve itt száradó rönkfát (és ami még mellé gyűlt egyéb fa hulladékot) hogy legyen tüzelő, de elsősorban azért, hogy eltűnjön a kupleráj végre az udvaromból és a pihenést szolgáló eszközökön és virágokon kívül semmi nem legyen szem előtt, mert én nem vágyom már sehova menni, csak itthon szeretném jól és kreatívan ( a kertészkedésben kimerülő kreativitásra gondoltam) tölteni azt az időt, ami nem a munkahelyen töltök.
Nos ez a kedves Emberünk hozott magával segítséget, kettőt is… Két erősen alkohol függő, nem túl sok agyi aktivitást mutató emberi lényt, akik elvileg egy párt alkotnak, bár a páros női tagja többször utazott velem és relatív jól tudtam vele kommunikálni, a pasit rendszerint a megálló irányába való “futása” közben – a 3 méterre lévő kocsmából– ott szoktam hagyni, mert rendszerint erősen ittas állapotban akarta igénybe venni a szolgáltatást… ez bizony az utazásból való kizárhatósággal egyenlő és én mint “kapitány” rendszerint is ki zártam…
Valahogy nekem ez a szituáció, hogy az én ki szerény világomba megérkeztek a “munkások” elég furcsa, mert én -eddig- nem tettem különbéget ember és ember között a társadalmi besorolása alapján, csak kommunikáció és kommunikáció között, illetve viselkedés és viselkedés között, de most nagyon érezhető volt az alá-fölé rendeltség egy ideig, aztán amikor felfedezték, hogy én úgymond a magam szintjén kezelem őket, elszemtelenedtek és majdnem úgy nézett ki, hogy az én világomban ők dirigálnak.

Tegnap rájöttem, hogy a társadalmi besorolás egyik pontja lehetne az értelmi és érzelmi szint is akár, de ez lehetne valami “program besorolás” is, lényeg a lényeben, nincs és nem is volt és nem is lehet soha egyenlőség.
Azt mondjuk, hogy bánjuk egyenlően mindenkivel.
Én csak úgy tudok velük bánni, hogy mondjuk azt szeretném, hogy velem bánjanak.
Én empatikus ember lévén megpróbálom a dolgozó embereknek azt a fajta “kényelmet” “figyelmet” biztosítani, amiről és úgy gondolom, hogy alap, ám feltűnik, hogy nem tudják sem értékelni, sem élni vele… viszont abban a pillanatban, ahogy megérzik, hogy empatikus vagy, piócává változnak és csontra szívják a véred, az energiád, a pénzed…

Itt volt ez a két szerencsétlen, akiket kivet magából a társadalom , de nem azért mert a náluk magasabb értelmi szinten leledzők gonoszok, hanem mert nem tudnak velük mit kezdeni. Sajnos újra azt kell mondjam, hogy az emberek között mindig lesznek akik az alattuk lévőkből táplálkoznak, de nem szabad alábecsülni az alsóbb szintek embereit sem, mert bizony az egyszerű gondolkodásuk túlélésre van programozva. Bármi áron.
Én nem tartozom sehova, szerencsére… én kívül állok és onnan figyelem a világot és döbbenek meg folyamatosan a belém programozott téveszméken…

A másik gondolatot apám szolgáltatja a masszív gyomorideggel, amit az ittléte okoz bennem.
Arról szeretnék beszélni, hogy gondolkodjuk már egy kicsit el azon, hogy vajon mennyit számít egy gyerek életében az, ahogy felnő, mit lát a szüleitől, milyen “nevelést” kapott.
Amikor még volt olyanom, hogy Facebook, csorgott a nyál az idős szülőket körülvevő szeretetposztoktól, hogy “mert felnevelt”, “mert feladta érted az életét”, mert “feláldozta magát a szülőség oltárán”… És, hogy azt kell (vissza)adni nekik, amit kaptunk.. 🙂

Akkor kezdjük ott, hogy honnan tudnánk mi szeretni?
Én honnan tudnék szeretni?
Az én generációmból kevés gyereket nem vertek.
Az én generációmból kevés gyereket öleltek, kevés gyerek hallotta a szeretlek szót, kevés gyerek látta, hogy a szülei vagy a nagyszülei szeretettel lettek volna egymás iránt.
Engem soha nem ölelt meg az anyám..sem az apám…
Engem ebből kifolyólag nem nagyon lehet megölelni…
Nekem soha nem mondták, hogy “szeretlek” ma sem mondják…
Nehezen fogadom el, mert nem is jelen ez a szó ebből kifolyóleg semmit.
Nem dicsértek, csak a hiányosságaim ismételgették…
Nem támogatták a terveim, csak akkor támogattak, ha az ő terveik kaptak energiát bennem.
Ennek ellenére én megölelem a gyerekeim, én mondom nekik, hogy szeretem őket, akkor is ha lehet nem is tudom, hogy kell szeretni és dícsérem azt, ahogy próbálják élni a saját életük, akkor is, ha nem értek egyet mindennel…
Engem lelkileg nem támogatott a kutya fasza sem semminben én igyekszem támogatni BÁRKIT aki hozzám fordul …
Ha apámmal úgy bánnék most, ahogy ő tette velem, akkor már nem hiszem, hogy élne…
Én úgy gondolom, hogy ebben a világban csak annak legyen minimális elvárása a másik ember felé, aki bárkinek is ( mindegy kinek) letett valamit, az elvárásához hasonló eszmei értékű cselekvést az asztalára, amúgy senkinek semmilyen elvárása a másik ember felé nem lehet….
Nem tudom meddig akarom még folytatni ezt az önkínzást,
de lassan eljön ennek az útnak a vége.
Úgy szeretnék egy két olyan napot még élni, amiben nem érzem úgy, hogy megfulladok.
Tudom, hogy a belső béke fejben kezdődik…
Dolgozom azon, hogy ne bántsam magam azért,
hogy egyszer még utoljára magam mellett döntsek.

nem témába vág csak eszembe jutott ez a kis gondolat itt a végére: