… talán minden tiszta lesz a végére… :)

… az idei év legnagyobb projektje számomra a megszabadulás azoktól a dolgoktól ( itt most konkrétan -és kivételesen- tárgyakról van szó) , amire semmi szükségünk.
Megdöbbentő, hogy 27 éve élek itt és még mindig kifelé próbálom lomtalanítani a dolgokat, úgy, hogy én ebből semmit nem vettem.
Anyu mindent is megvásárolt, ami létezett és amire volt keret, és ami nem kellett neki, az nálunk kötött ki, mert nem voltam elég erős ahhoz, hogy visszautasítsam a tukmálását, na meg a megjegyzés, ami minden megunt dolog mellé volt csatolva : ” más megbecsülné, más örülne neki, vagy a nektek úgysincs semmire pénzetek” . De került ide pont így az anyóséktól is és egyéb helyekről cucc, amit persze majd elrakunk valahová, mindaddig amig megfojt majd minket a sok idegen rezgésű, a majdnem kialakult ízlésemmel teljesen ellentétes kinézetű cucchalom…

Szóval lomtalanítok.. mindent… Amihez ragaszkodom az pár dolog és a mesekönyveim. Ezen kívül semmihez, és szeretnék egy minimalista, de inkább kicsit bohém, kicsit vintage stílusú, kuckót kialakítani a ház “hátsó” fertályán, míg elöl majd a Nagylány alakítgat míg el nem rabolja valaki a szívén át a testét is ebből a furcsa házból, ami most épp nem a legvidámabb hely az Univerzumban,

Pakolás közben elgondolkodtam, mert a minap, miközben hajnalban bandukoltam a buszomhoz megálltam egy ház előtt a sötétben, aminek hátsó udvarán a tyúkok lakóhelyén világított az éjszakai lámpa és néztem a színezetlen falakat, a csúnya vakolatot, a szegényes külsőt és akkor nem csak a tyúkok feje felett, hanem az én elmémben is világosság gyúlt.

Én nem hiszek a karmában – attól még vagyok : üdv A karma..- de megint úgy érzem, hogy kipipálhatok egy “hibát” egy hozzám vagy ahhoz amit mára képviselek, nem illő tulajdonságot, amit valószínűleg sikerült semlegesíteni bennem ezen a hajnalon.
A vakolatlan házak láttán mindig megjegyeztem régen, hogy “minek épít valaki ekkorát, ilyet-olyat, ha nem bírja befejezni , meg, hogy csúnya és igénytelen.”..Aztán a ház előtt állva hajnali 3/4 4-kor döbbentem rá, hogy ez a ház például azért ilyen, mert tragédiák sora söpört végig benne és csoda, hogy néni , aki benne él és tisztességes, és aranyos és szívét odaadná bárkiért, ilyen szinten fent tudja egyedül tartani magát.. mert meghaltak a hozzátartozói, aki még él, az is messzebb innen.
És akkor minden önkínzó gondolat nélkül megérettem, hogy miért vagyok olyan helyzetben épp amilyenben , miért csúfkodik itt a vakolatlan téglájú szoba, hogy miért nincs befejezve a tető, hogy miért van annyi szemét a házamba és miért kell többségében egyedül megküzdenem ezzel a feladattal.

Mindemellett elég sokat küzdök egy “gondolattal” , azzal, hogy nem tudom mit vár tőlem a világ és mivel nem mondja senki el, én végül mindet pont rosszul csinálok…mert én annyira szerettem volna “hovatartozni”, része lenni valaminek, ami nekem sosem volt. Egy nagy és boldog családnak, akik olyanok mint a görögök, zsivaj és zene és ének és mese és tánc és együtt, és mindenkit mindenkit szeret…
De is megértettem, hogy ha valaki nem akarja megosztani velem az életét, akkor engedjem el. Mert nem vagyok az az ember, akit valaki a családjának akar tudni. Pont olyan vagyok mint az anyám , aki annyira szeretett volna része lenni az én csodámnak – és én igyekeztem is belevonni sokmindenbe, csak anyu folyamatosan kritizált, de én nem vagyok ilyen, mégis 50 éve én csak futok minden szekér után. Tukmálom magam a világra mint anyu a sok számára már nem fontos tárgyat tukmálta rám. De pont ahogy nekem nem kell mások “erőszakos” ajándéka, úgy nem kellek én senkinek a világába ilyen erőszakos módon.

Eszembe jut, hogy talán azért nem vagyok “jó” , mert én sem tudtam a hozományba kapott emberekkel egy családdá válni. Annyi a különbség talán, hogy miattuk nem.. mert nem szerettek. És minek oda “bármit” is “adni” ahol nem szeretnek, minek oda örömöt osztani, ahol megszólják azt? Én szeretek, én nem kritizálok, én boldog vagyok mindentől, amit megosztanak velem… és még tukmálom is magam és ezzel jól elüldöztem mindenkit magam mellől. De már annyira elfáradtam, hogy úgy (kellett döntenem) döntöttem, hogy kitakarítok mindent a házból, az udvarból, a lelkemből és elfogadom, hogy ebben az életemben– ebben a programban- valamit nagyon nagyon elcsesztem és nem fogom tudni már kijavítani. De nem akarok több új programot, nem akarok új életet, meg fogom tanulni élni tovább úgy az életet, hogy csend van… és csak az a pár ember, aki rám rám nyitja a messengert, hogy elhozza nekem az örömét, az a pár ember lesz velem, amikor elhagyom ezt a bolygót végre…

Ha köztetek van valaki, akire úgy akaszkodtam volna, nyugodtan lökjetek le a fogasotokról, és itt most elnézést kérek, de nekem elfelejtették elmondani, amikor a Földre programoztak, hogy itt mi a fontos, mi a lényeg, hogy miképp és hogyan kell az emberek világában viselkedni, hogy mit adhatok és mit fogadhatok el…. és ne haragudjatok rám, …én csak része akartam lenni a csodáknak…