Gondolatsemmisítő vírusok…

Hatodik napja vagyok itthon , nem önszántamból, hanem szabadságra vagyok küldve, mert sok van. Ha visszatekintek a 30 évemre lassan, amit kisebb megszakítással( mint utódok világra hozatala) a volán berkeiben töltöttem, akkor nem nagyon mondhatom el, hogy sűrűn vettem önszántamból ki szabadságot. Nem azért, mert sztahanovista vagyok, hanem, mert nem volt rá igényem.
Minek. Amig nem voltak állatok (és kovid) jártunk pihenni, de csak “három nap két éjszaka” hétvégi merülés a szépkártya által támogatott svédasztalok világában évente egyszer, de mindig a vezénylési ritmust figyelembe véve. Azonban ha bent maradt a szabadság és kiadták egybe, akkor mindig gond volt az egészséggel, mintha tudná a “felsőbb én”, hogy na itt a lehetőség, hogy minden bűntudat (hogy másoknak kellene helyettem dolgozni) nélkül itt a pihenés ideje.
Nem mondhatom, hogy sűrűn vagyok beteg, mert nem igaz.
Igy nem betegséggel, hanem egy lebénító gondolattal, esetleg sérüléssel vagy egy laza gyengeséget hozó vírussal mozgásképtelenné vagy kedvtelenné leszek, és nem csinálom, amit elterveztem.

Utolsó munkanapon a 6 napos pihenő előtt két dolgot terveztem.
Az egyik a lomtalanítás. Nincs olyan sok cuccunk, de még mindig több van, mint amennyit magam mögött akarok hagyni szemétként, ha feldobom a pacskert.
Anyu távozása után a hátrahagyott cucchalom sokkot okozott bennem. Nem arról van szó, hogy születésem óta a halálom pillanatát tervezem, akkor sem ha az út vége látszólag az, hanem én ezt igy nem szeretném továbbadni.
A lomtalanítás mellett még egy nagy feladatot tűztem ki, mégpedig a konzultációt az “Úrral” avagy a programom átírását, hogy betegség nélkül és nagyobb anyagi hátrány nélkül ne kelljen a hat nap után felvennem többé a munkát, mert úgy érzem már nem tudok mit hozzátenni ehhez a területhez, és nem érzem jól magam. Magányos vagyok ott is.

Nos a 6 napos terveimnek egy fogtájékon belibbenő probléma ( kínzó fájdalommal ) illetve a környezetemben zajló ( és itt köszönöm meg azon kedves tüsszögő ,és levegőbe krehácsoló kedves utasaimnak, akik nem tudják diszkréten végezni eme tevékenységet) kovid vetett véget.
Érdekes, hogy ez a vírus mindenkinek mást hoz. Nekem gyengeséget. Semmim nem fájt ( a fogamhoz kapcsolódó problémán kívül, amit házilag próbáltam orvosolni, mivel olyan fasza világban élünk, ahogy teljesen esélytelennek érzem, hogy egy akut problémával esetleg orvoshoz fordulhatnék itt vidéken, ahol már olyan menő a fogászat, hogy egy picsa faluban is először konzultáció van, aztán majd ha lesz kedve megnézi valamikor a következő életeben… ennél gyorsabb, ha megoldod magad, max beledöglesz…ennyi) csak az élet. Mozdulatlan lettem és mozdulatlanságomban még gondolkodni is elfelejtettem. Annyira futotta, hogy rá kellett döbbennem arra, hogy az én generációm csak gyerekként volt fasza generáció.. egy szabad, kulcsos gyerekek életét élő, szeretethiányos, anyagias, karrierista vagy épp a túlélésre játszó szülőkkel felszerelt utcagyerek generáció. Ám ahogy felnőttünk nyomás érkezett a szüleink részéről és nyomás a született utódaink részéről… A szülők ránk erőltették az álmaikat, akikre nem sikerült azokat kitaszították, a gyerekeinknek meg nem kell a világunk, mert akaratlanul hordozzuk a szüleink (el)nyomásának nyomait.
Miközben 4 napon át ültem és lélegeztem, arra jöttem rá, hogy nincs ránk szükség.
És ha nincs ránk szükség, akkor vagy elkezdünk élni a magunk örömére,
anélkül, hogy megnyomorítana minket az a tudat, hogy mindaz amiért küzdöttünk, mindazt amit értéknek élünk meg nem tudjuk tovább adni, mert nem kompatibilis ezzel a világgal, vagy fogjuk magunkat és leugrunk a hídról. Lehetőleg olyan helyen ahol nem a bokánk törjük elsőként az állandó alacsony vízállás miatt.

Mondjuk most jut eszembe, hogy utolsó munkanapon, a hat nap “pihenő” előtt még azon is gondolkodtam, hogy remélem rövid határidőn belül lesz egy olyan intézmény , mint a “zöld szója” nevű végtelenül gyászos filmben, hogy ha a delikvens megunja a földi életét és nem képes a tudatával megírni a visszatérési kérvényét a nem fizikai világba, akkor a fizikaiban legyen már lehetősége bevonulni és mint a filmben egy bazi nagy mozivászon vizualizálása közben elmerülni az örök altató nyugatót és hideg érzésében, ahogy végleg lekapcsolja a vellanyt, majd a teste bezuhan abba a zöld löttybe, és megeszi a zöld szója, amit majd jó pénzért megetetnek minden hülyével aki majd elhiszi, hogy ettől szebb és okosabb, soványabb és gazdagabb lesz.
Erre jön valaki és azt mondja, nem lehet, mert ….
Vonat elé ugrani és ezzel megintcsak a MÁVot szidalmaztatni az inkább legális itt..jogos..

… szóval röviden és tömören, nem gondolkodom … lomtalanítok… elég lassan megy, de egyszer eljön az ideje, hogy csak olyan dolgok vesznek körül, aminek van haszna, vagy értelme … és talán annak is, hogy megtalálom az értelmét a létezésemnek erre a kis időre.
A mindennapjaimban ugyan megvan, de egyre szűkül a kommunikációm és egyre kevesebb azon emberek száma, akiket még megterhelek a létezésemmel.
Nekik köszönöm.
Már nem panaszkodom.
Igazából nincs is miért..
Minden happy.