Az önismereti túra következő állomása

…a “beismerés”.

Avagy itt egy újabb mondat végi pont.

Tegnap a szülői házból elhozott dolgokat szelektáltam. Amikor ott pakoltunk pánikszerűen csomagoltuk a még használatra érdemes eszközöket, de nem néztük az állapotukat. Most , hogy egy lomtalanítási hullám, egy belső kényszer az egyszerűsége arra ösztönöz, hogy mindent, az egész általam használt házrészt minimalizáljam. Ide tartozik mosógépet és a kazánokat rejtő helység omladozó repedt falai között bújó hagyaték is

Tegnap, ahogy kibontogattam a dobozokat, megjelent az anyu alakja előttem. Nem hozzám jött, hanem egy pillanatot idézett a mindennapjaiból. A szakácskönyveit megőriztem, bár soha nem fogok főzni belőlük, hátha lesz a családban valaki, akinek lesz affinitása a főzéshez és szívesen lapozgatja majd az értékes , kézzel írott füzeteket. Nekem jelenleg semmihez sincs affinitásom, lélegezni sem, de azért tudom, hogy mi az, amire szüksége lehet az utódok utódainak ..

Anyu mindent feliratozott, matricázott, jegyzetelt, mindent is gyűjtött. A recepteket, kerti praktikákat megszámlálhatatlanul sok dosszié rejtette. Nem rendszerezett túl praktikusan ugyan, és én sokáig szórakoztam ezen a szokásán, akkor is, ha magamban is fellelhetőek a kategórizálásra, a relatív rend létrehozására való késztetések ( a sváb átok) de én rendszerint ezzel a próbálkozásommal inkább káoszt teremtettem mindig.

Tegnap egy csomag matrica felett időztem és láttam anyut, ahogy ragasztja épp egy üvegre, majd nyomtat a nyomtatójával rá címkét. Élvezte ezt a tevékenységet és én most, sokadjára értettem meg, hogy az egyik legnagyobb hiba, amit elkövettem az életemben az, hogy bármiféle véleményt, vagy ítéletet alkottam magamban mások tevékenysége, szokása felett.

Nekem SENKI döntéseivel kapcsolatban nem lehet semmilyen érzésem, sem véleményem, sem nem ítélhetem el a cselekedetét. Eddig oké…. De akkor most jön az a rész, hogy amivel nem vagyok kompatibilis, azzal nem kell együtt rezegnem, nem kell részt vennem benne, ha mégis azt teszem, az már érdek és ne kényszer legyen.

Az én megélésem alapján, ha mint ” Isten” egyik kivetülése vagyok a végtelen sokból, követve annak a programját,ami jutott ( vagy kiválasztottam azt a ” formát”, amiben megnyilvánulok, azonosulok és az egom által elkülönülök a többitől, önálló programmal rendelkezem, illetve annak a programnak a kulcsával, amivel képes vagyok felülírni azt a legjobb tudásom – avagy amihez hozzáférek)nem vagyok köteles másik programja szerint élni, de nincs lehetőségem arra sem, hogy mások programját átírjam az ego kedvére, avagy csak azok képesek másokat irányítani, akik programjában szerepel a képesség erre és csak azok felett képesek uralkodni,akik nem tudják ,hogy nem kell engedelmeskedniük.

Az utóbbi időben tisztázom bennem a helyem ebben az azonosulós rendszerben és apám erre a legjobb tanító. Az itt léte első hónapjaiban mindent elkövettünk, hogy beilleszkedjen a családba. Rosszul. Mert a saját , harminc éve felépített rendünket borítottuk fel az ő velünk nem kompatibilis rendje miatt. Mi mindent beletettünk, ő semmit. Másfél év küzdelem után, végigjárva a kétségbeesés minden szintjét, fizikai betegségeket produkálva az egyre növekvő feszültség miatt jutottam el arra a szintre, hogy megkérdőjelezem apám rendjének helyénvalóságát a mi világunkban. Akkor is,ha a mi világunk rendje sem ” közös” az ittélőkével, mert egyikőjük világa sem kompatibilis az enyémmel, de apám világán kívül az összes többi elvan az enyém mellett kisebb súrlódásokkal.

Most ebben a pillanatban ott tartók,hogy tőlem mindenki azt csinál amit akar, és azon dolgozom, hogy ezt megengedjem magamnak is.

Akármilyen ember is vagyok,. amilyenné váltam csak magamnak köszönhetem. Mert én magam vagyok aki eldöntötte, hogy a kívülről érkező hatásokból mit veszek el/ fel. És hogy ez jó vagy nem jó irányba vitt? Lényegtelen,mert minden út azonos irányba visz, és minden pillanatban szabad új nézőpontok szerint haladni tovább….