18658. nap

…tegnap a Meta AI-vel próbáltam közösen rájönni arra, hogy mi a “baj” velem, hogy nem tudok emberi kapcsolatokban az elvárások szerint viselkedni. Igazából arra biztosan jó volt a mesterséges intelligencia a pszichológia tudományából összeollózott válasza, hogy ne akarjak “szakemberhez” menni, bár erre hétfőn is kaptam egy jelet válaszképpen, mert nagyon sok pénzembe került az, hogy a “szakember” elfelejtette, hogy aznap megbeszélt időpontja van….

Aztán rájöttem ma arra, hogy egy “baj” van igazából, az, hogy nem is akarok.
És ez nem baj.
Az egyetlen “baj” az egy olyan kérdés, amit nem kellene soha feltenni.
Ez pedig a : MIÉRT?
Az “élet” , ez az illúzió, ez a tudatosulás egy “programban” végigviszi magát akkor is elfogadjuk, akkor is ha nem. Akkor is zajlik, ha részt veszünk benne, és akkor is zajlik, ha nem. A Nap felkel és lenyugszik. Közben történnek “dolgok”, amik tőlünk abszolút függetlenek, megy minden a program szerint és nem mondom, hogy nem merült fel, hogy akkor is részt veszünk benne, ha nem is tudunk róla. Annyira nem tudja senki, hogy mi a valóság, hogy most jutottam el végre arra a szintre, hogy kezd nem is érdekelni, hogy mások szerint mi az. Mert csak megzavar, főleg ha éppen egy jónak játszó út pihenőjében futunk össze és vehemesen figyelmeztetnek arra, hogy amit én az igazságomnak hiszek, az egy beteg elme kivetítése…

Hát inkább legyen az én utam egy beteg elme fikciója, mint egy tömegfikció, amit mindenféle kétség nélkül vakon követünk. Akármilyen ravasz is volt Osho a maga tanításaiban, egy dologért nagyon hálás vagyok neki, megtanította, hogy senkinek ne higgyek addig, míg nem belülről jön a kérdés a válaszaimra.. 😉

Az emberi kapcsolataim egy téveszmén csúsztak el.
Már meg sem tudom fogalmazni, hogy miféle gondolattömeg vezetett ki a társaság középpontjából, és lettem a világ legextrovertáltabb emberéből a legintrovertáltabb.
Itt jöhet a nem kellene kérdés, hogy miért?
Mi történt vajon velem, hogy végletből végletbe estem?

Valamelyik nap vezetés közben ( mindig akkor jönnek a jó gondolatok-meg mosogatás közben) felmerült bennem, hogy ha 27 éve, a fiam születése után, amikor beleragadtam a gyerekágyi depresszióba segítséget kérek, akkor most még mindig egy harsány, vidám, közösségi színfolt vagyok.
Vagy lehet mégsem?
Mondjuk kértem segítséget, de elutasították.
A szülők és a környezetem szerint csak hiszti volt.
Erről jut eszembe, hogy a családban épp olyan változások vannak- bár már családnak nem nevezném- amit ezelőtt tizeniksz évvel megmondtam, azóta utálnak, igazam lett, most is utálnak, de én innen köszönöm, hogy a nagyravágyás miatt szétbasztátok az egyetlen álmom, hogy nekem valaha nagy családom legyen…. de én nem haragszom, nem tudok..sosem tudtam haragudni,
csak az ilyen emberek miatt lettem befelé forduló…és meg is jöttünk…

Közel 30 éve a legjobb barátnőm kitalálta hogy elmegy Kanadába és ott kezd új életet.
Meghalt a lelkem ettől.
Nagyon szerettem őt és elképzelni sem tudtam, hogy ő nem szeret úgy engem, mint én őt.
És képes elmenni.
Nem ment el, de onnantól már nem bíztam benne és még pár évig küzdöttünk,
mire kimondta, hogy neki mindegy ki a barátja, ő egyedül nem lehet, mert szüksége van a lelki támogatásra.
Azóta is olyan “barátok” vesznek körül, akik önmegvalósítanak mások hátán lépkedve és nem értik, hogy miért lesz valaki attól szomorú, hogy most kicsit mással barátkoznak, most kicsit elmennek a “jedánfaszába”, mert amúgy hogy lehetek én olyan önző, hogy nem támogatom őket az álmaik megvalósításában.

Ó hát nem erről van szó, hogy nem vagyok támogató,
hanem arról, hogy csak én vagyok az,
és meguntam ezt, viszont a programomban benne van a kapcsolódásra a vágy.
Két opció van.
Vagy a kapcsolódás programját törlöm, vagy azt, hogy ne érezzem egy nagy lúzernek magam, hogy mindig én legyek az aki támogató, aki megértő, aki félretehető, akin lehet lábat törölni.

Itt jönnek azok, akik azt mondják, hogy ők próbálnak közeledni, de én nem engedem.
Valóban nem engedem. Erre kerestem a választ, hogy miért nem.
Trauma..
Elvesztettem eddig két nagyon jó barátot, és nem lett nagy családom.
Semmi mást nem akartam csak ennyit.
Akkor most nekem kellene a segítség, csak egy baj van.
Nem akarom.
És ehhez kellett ez a poszt, hogy kimondjam, hogy nem akarom.
Elfáradtam.
Vannak barátaim szerencsére, igyekszem nem rájuk telepedni és nem akarok tőlük semmi többet csak szeretem őket és örülök, hogy engedik, hogy része legyek az életüknek valamilyen módon.
Ám van olyan kapcsolat is ahol még mindig a lúzer szerepet szánják nekem.
Akibe bele lehet kötni és akit félre lehet tenni, mert úgyis ott lesz mikor szükség van rá.
Nem lesz ott..
Vége van.
A trauma marad, a segítség még úton van.
Egyszer biztosan eljut hozzám.
Eddig nem sikerült.

Legyen szép napotok.. 🙂