ignorandusz leszarandusz

nem vagyok pletykás, de úgy gondoltam, hogy már tönkrebaszta valaki egy egész család életét úgy, hogy önmagát közben az áldozatnak tüntette fel, jogom van ( dehogy van, semmihez sincs amúgy, ez is csak egy emberi találmány, hogy “jog” ) tudni, hogy milyen fordulatokat hozott számára a sors ezért a sok kegyetlenségért. Éppen ebből kifolyólag tegnap egy röpke pillantásnyi képsor láttán a hozzá elméletileg papíron közel álló embert kérdeztem, hogy mi zajlik itt..
Illetve kettőt is kérdeztem és mind a kettő hallgat mint a szar a gazban….
Élmény volt megfigyelni, hogy egyik pillanatról a másikra egy lépésből hármat léptem hátra és kizártam az életemből ezt az egész pereputtyot…azokkal együtt, akik megtagadják tőlem az informrációt. Meg is lepődtem magamon, hogy tudtam ezt így egyik pillanatról a másikra kivitelezni, és egyetlen gondolat jött erre válaszképpen:

ELEGEM VAN !

Két éve nagyon kemény tanítások és “tragédiák sora biztosítja a folyamatos “fel(ül)emelkedésem.
Anyu halála, a Társam hirtelen jött betegsége, apám jelenléte, az egész környezetem átalakulása, a munkahelyi változások, és mellette az én valóságképem ezer nézőpontja, a sok felkiáltójel és az egyre kevesebb kérdőjel túlfeszítette a bennem a húrt.

ELÉG VOLT!

Ma csillant némi fénysugár megint a sötét padláson arról, hogy én mennyit szendvedtem a sajátnak hitt gondolatok miatt, hogy az utóbbi alig 20 darab esztendő jele az óvodában egy szép nagy gyomorgörcs és hogy én – a beteg agyammal, mert ugye aki képes ignorálni, aki nem tudja mi is az a szeretet, mert én falra mászom a nyálas, csöpögő , gagyogó mindenkit a keblére ölelő szeretetnek nevezett gondolom normálisnak számító viselkedéstől, mintha valami őrült pszihopata pszihológius csoportterápiájának része lenne az ember, ahol mindenki mindenkit végignyálaz és úgy néz ki az egész mint valami éticsigatelep, az a normálisak szerint beteg– évtizedekig úgy éltem, hogy elképzeltem, hogy mások mit várnak el tőlem, majd baromira nem voltam képes úgy viselkedni.

Most úgy tűnik nem hogy előrébb nem vagyok a megértésemben, hanem jól hátra vetett az információ, hogy én azt hittem hogy ő azt várja el- mert őszintén? Senki nem képes megosztani azt mit szeretne a másiktól, mindenki hazudik, mert nem akarja megbántani, meg mert a másik is pont olyan szerencsétlenül a vele szemben álló ember agyával akar gondolkodni. Ebből van egy kurva nagy káosz.
És ebből van a kérdés aztán, hogy akkor valójában a másik ember létezik-e egyáltalán, hiszen mi magunk nagyon jól tudunk a másik ember szájával is önmagunkhoz beszélni, és a mi fülünk csak azt hallja meg, amit akar… avagy… avagy akkor van olyan ezen a Földön, hogy valóság?

Had mondjak egy példát:
Én azt hittem anyámék akarnak unokát.
Ezért lett is.
De nem akartak… illetve nekik mindegy volt.
Én a programom szerint 16 éves koromban már azzal voltam elfoglalva, hogy nekem ikreim lesznek akiket Korinnának és Krisztiánnak fogok hívni és ruhákat vettem nekik. ( a Corinna és a Christian testvérpáros Szepes Mária Vörös oroszlányjában jött elő újra és megdöbbentem a párhuzamon) Persze nem lettek ikreim és nem lett senki ilyen nevekkel megáldva, de például én nem képzeltem férjet az ikrek és magam mellé és azt sem, hogy egy nyomorék cseléd leszek, aki 51 évesen jön rá, hogy egész életében a másokba képzelt elvárásoknak megfelelően , mondhatni önrabságban élte az életét…bassza meg.
Hogy mered azt mondani, hogy én normális vagyok..?!
Apropó… rövid insta sztorimban kitértem arra, hogy az én furcsa gondolkodásom amúgy normálisnak számít a világ számára, mert ha nem lennék normális, akkor nem lehetne megnyomorítani. Mert a fogyatékos embert nem korlátozza semmi. Csak maga a fogyatékossága..
A mai gyerekek közül 10-ből 6 tuti rendelkezik valami négybetűs viselkedési vagy egyéb zavarra utaló jellel, amivel aztán joguk van a maradék négy normélisnak bélyegzett gyereket inzultálni a közösségben.
Ezt a hatot a tízből anyuka és apuka büszkén hordozza mint egy transzparenst, és már már kezdem szégyellni, hogy nekem egyik sem lett autista vagy ADHD-s , mert manapság az számít kiszolgáltatottnak, akit semmilyen bélyeg nem véd attól, hogy áztatott kötéllel jót szétverjék, mint minket annak idején, ha látens diszlexia miatt nem volt képes harmadikig megtanulni folyékonyan olvasni a “Gőgös Gúnár Gedeon A lókötő róka című meséjét… “
Én nem vagyok átlagos és kérem másokat korlátozni s baszogatni ezután, engem hagyjanak békén a megmondók meg a sokkal okosabbak, bölcsebbek, mert nem óhajtok senkitől tanulni már semmit. Pont jó ilyen hülyének és ostobának lenni és még jobb, hogy ha jön a hajó, engem a sok hülyével együtt itt hagynak megdögleni.

Nem tudom hogy innen hogyan van a tovább.
Egyvalamit viszont tudok. Azt, hogy elegem van abból, ahogy egyes emberek kommunikálnak és kezelik egymást és nem érdekel milyen hátrányokkal jár, de én nem akarok részt venni más emberek életében soha többé. És már tudom, hogy egyetlen pillanat alatt becsukom azt az ajtót is amit soha sem nyitottam ki, mert prioritást kezdett élvezni az az ÉN aki most minden erejével tisztára akarja varázsolni élete könyvének utolsó lapjait ahhoz, hogy most már ő maga legyen az aki azzal rajzolja tele, amivel a szíve lelke vágyja.

A kinti világomban egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem lomtalanítani a házban és a házhoz tartozó területeken és nagyon várom, hogy a konténert, amit még nem sikerült idehozni sem, végre felemelje az autó és messzire vigye, mert csak az maradhat , amire ha ránézek vagy én vagy a Társam tükröződik róla vissza és nem elvesz, hanem hozzátesz a mindennapokhoz. A többi, az megy és legyen ez a konténer aranybánya ott, ahová öntik a ki tudja már mit ami belekerül, a lényeg az, hogy 27 év után olyan környezettel rendelkezzek, amire azt tudom mondani, hogy OTTHON és benne én nem egy “jó lesz majd valamire” vagyok, hanem a HÁZ MELEGÉNEK ŐRZŐJE, és a dimenziókapu őre, amit annak idején a hely szelleme átadott.