lomtalanítás

…egész úton hazafelé azon gondokodtam 😉 , hogy milyen apropóból jelentettem ki még talán a nyáron, hogy ősszel lomtalaítás lesz nálunk. Azon is gondolkodám, hogy semmi ellenállásba nem ütköztem ( kivételesen ) a család részéről sem, támogatást nyert az ötlet.

…nyáron volt egy éve, hogy anyuék kis kuckóját eladtuk és ki kellett pakolni belőle a hasznosítható dolgokat és akkor kaptam sokkot attól, amit ott találtam. Mivel én abszolút funkcionálisra szerelt minimalista lény vagyok, semmiből nem viselem a felesleget. Sem ruhából, sem tárgyakból. Nekem annyi “cuccom” van, amit használok, a többi felesleg. Az én használati dolgaim felett még a ház többi lakójának is vannak dolgai, de én igyekszem azokat is szemmel tartani. Mindezek ellenére hatalmas mennyiségű (nekem hatalmas) dolog gyűlt össze és foglalta a helyet a levegőtől, zárta el az utat az energiától és tette átláthatatlanná a helységeket.

… érdekes ez a folyamat, mert nem csak  a tárgyi dolgok kerültek döntés alá, hanem minden olyan helyzet, ami kellemetlen vagy feszültséget okoz számomra. Olyan ez kicsit, mintha az utolsó napjaim élném és elkezdtem ragaszkodni ahhoz, hogy jól érezzem magam ezekben a napokban. Aztán sosem lehet tudni, hogy melyik is az utolsó… 

Az egész “lomtalanítás” azzal indult, hogy távoztam a közösségi oldalról. Nem dobtam ki senkit és senki sem felesleges, azonban önző lettem és azok felé fordultam, akik neve láttán örömöt érzek és nincs bennem semmi negatívum.  Aztán az utcán nekem támadt egy addig kedves ismerős, hogy töröltem a Facebookról és szégyelljem magam. Mindenkit töröltem, mivel nem lehet korlátozni másképp azt, hogy az ismerősök ismerőseinek feldobáljon a FB és jönnek a jelölések, mint ganajra a legyek. Erre semmi szükség.  Tehát kizártam magam a közösségi oldal észveszejtő energiáiból, majd a fizikai világom felé fordulva hónapról hónapra fektettem be a nagy műanyag tárolódobozokba, hogy a fél házból átköltözve a másik felébe elférjenek a maradék helyen a dolgaink… Innen indult az egész.

Azt hinné az ember, hogy könnyű megválni a felesleges dolgoktól.
Azért sem az, mert nem úgy vagyunk “nevelődve”, hogy pazaroljunk, csak épp anyu például a spórolást összekeverte a megrögzött gyűjtögetéssel, ez mellé társult apám “majd jó lesz valamire” elmélete, amit ugye a háborúban születés és az utána való nagy szegénység programozott beléjük.

Igen ám, de anyu úgy gyűjtögetett, hogy amikor már nem fért, akkor nagy kegyesen hozzám költöztette azokat a dolgait, amiről meg volt győződve, hogy nekem szükségem lesz rá és vérig sértődött, ha nem fogadtuk el. Ehhez közben hozzájárultak az anyósék is és jöttek ide bútoroktól kezdve komplett semmire sem jó edénykészleteken át textiliák, autógumik, elektromos eszközök, és hiába mondtam, hogy nem kell, nem használok ilyet, nekem mindenből egy van , ami lényeges és akkor kell másik ha tönkremegy… nem és nem…és a 27 év alatt mióta itt lakom egy megunt vagy jótékonyan nekem ajándékozott tárgyak lerakata lettünk.

Amióta apám velünk él semmi másra nem vágyom, csak arra, amit előtte nem tudtam értékelni,
A SAJÁT ÉLETEMRE… és úgy, ahogy én képzelem… és félek kimondani, most már bármi áron…

Igy elkezdtem pakolni, dobozolni, szelektálni és zsákolni.
Mivel abszolút antiszociális lettem és nem vagyok képes energiát fektetni abba, hogy a rám tukmált dolgokat másokra tukmáljam…

Én szabad akarok lenni és a szabadságomhoz hozzá tartozik a rend, kívül is belül is.. az ÉN rendem. Senki más rendje , senki más véleménye nem játszik már az én “utolsó” napjaimban…

Körülbelül két hónap hétvégéi mentek rá arra a pár zsáknyi cuccra, amit sikerült összeszedni a házban, de inkább a melléképületből és a garázsból. Ez utóbbi igényelte a férfinép segítségét, akik hajlamosak újraaktiválni az “ez még jó lesz valamire” progamot..

Hát nagyon résen voltam , azért maradtak még dolgok, amiket át kell vizsgálni, de nem nagy tétel.

És tegnap megjött a konténer.. Fizetős a téma, de nem érdekel jelen esetben, mivel nem vagyok hajlandó az utcát megrakni, főleg úgy nem, hogy nem fér bele az “ingyenes” mennyiségbe , meg amúgy sem, mert ahogy leér a zsák a földre ,tök véletlen megjelenik egy szarrá rohad fehér furgon két szekrényhátú svíddel és szétszednek mindent…

Itt jelzem, az én kis 5 köbös konténerem aranybánya lett volna bárkinek, pont mind én anyunak, mikor idehordták a sok hasznos dolgot, ami amúgy már nem kellett senkinek. ( Apám testvére meg apámhoz lomtalanított…szerencsére a Kismenyem sokkal talpraesetteb mint én, így a családi tradíció itt megszakadt, hogy én meg majd a gyerekeimhez hordom át azt, ami nekem nem kell…mert majd nekik jó lesz valamire.. hát nem..)

Tegnap lerakták a konténert, ma elvitték….
Kitalicskáztam, bedobáltam…apám minden körnél jelezte, hogy az még jó lenne valamire, és tróger vagyok, hogy kidobok mindent. Ha az lennék őt is a bepakoltam volna kutyástól, de nem tettem.

Tegnap este már éreztem, hogy jó… hogy ez már itt az én otthonom…az igazi..és jövőre még szebb és jobb lesz, de idénre már nagyon elfáradtunk. Elég volt.

Reggel rámtört a felszabadulás “súlytalansága”. Azóta rosszul vagyok..de én vagyok a világ legboldogabb embere most. Még igy rosszul lévőnek megélve is. 😀

Szédülök és hányingerem, hasmenésem van, de valószínüleg a testem is lomtalanít éppen, mert:

“Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius“
“Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd.”
(Hermész Triszmegisztos :Tabula Smaragdina)