Érték is, meg lámpás is…

Kaptam ma egy>>> posztot<<< egy kedves Barátomtól, ami egy első olvasásra egyszerű poszt lehet annak, akiről nem szól. Talán ez a legmegfelelőbb magyarázat arra, hogy nekem miért nem egyszerű és miért kell újra és újra elolvasnom… Ha egyetlen szóval fejezhetném ki, hogy mit jelent nekem ez a poszt, akkor azt mondanám VIGASZT… De nem fejezem ki, mert annál sokkal többet jelent. Értést..és érzést…
Nem tudtam eléggé megköszöni , hogy elküldte nekem.
Azért nem, mert ahhoz, hogy azt mondja, hogy azt látja, pont ezen megyek keresztül, ahhoz jelen kell lennie bennem.
Kevés olyan EMBER van a FÖLDÖN aki mer jelen lenni bennem.
Ezt nem lehet eléggé megköszönni.

Bemásolom ide ezt az >>> írást<<< azért, mert csak az látja a linkről, akinek van Facebookja. A sors fintora, hogy nekem már nem lenne, ha a család nem kizárólag a Messengeren csoportosulna… Igy maradt meg az üres profilom és így lettem gazdagabb egy érzéssel, amit még próbélok érteni, és ami most úgy érzem nagyon nagyon belenyúlt az én igazságomba.

Mert épp itt járok valahol.. a Pokolban, a sötétben…és nem tudom hogyan tovább.

A Facebookon Szabó Zsu megosztása a Fénylő lelkek nyilvános csoportban :

A legspirituálisabb ember vívja a legsötétebb csatát.

A láthatatlan küzdelem útja

„ Mondd, ki az igazán spirituális ember? ” – hallottam egy nap.
A kérdés úgy hangzott, mint az üvegtörés a csend közepén.
Kuncogtam, nem gúnyból, hanem a szavakba önthető mérhetetlenségtől.
— Valaki, aki Élettel lélegzik. Kritériumok nélkül. Színlelés nélkül…

A titok, amit elhallgatnak

Megvilágosodás. Divatos szóvá vált. Könnyen dobálóznak vele, mint egy pohárköszöntővel egy partin.
Szerepel könyvekben, videókban és képzéseken.
De ki érti igazán, mit jelent?

A megvilágosodás nem könnyedség.
Nem a felhőkben lebegés.
Nem egy szép arc lótuszülésben.

A megvilágosodás tudatos halál.
Nem a test halála.
Hanem a személyiségé.

Ez a szétesés.
Szétesés.
Minden ismerős „én” szétválása.

Már nem tudsz úgy élni, mint azelőtt.
Minden, amihez ragaszkodsz, fájni kezd.
Finoman. Állandóan. Feltűnésmentesen.
Aztán – elviselhetetlenül.
Maga az élet hoz rád bomlást.
Megmutatja, hol rejtőzködsz.
Hol fekszel.
Hol kapaszkodsz a múltba.
Egy szerepbe.
Egy képbe.

Be akarsz menni a házba, de az ajtóban állsz,
és erősen kapaszkodsz a külső kilincsbe.
A maszkba.
A félelembe.
És hogy beléphess, meg kell halnod.
Nem részben. Nem átmenetileg.
Hanem igazán.

A halál tanulságai

Évek óta haldokolok.
Ez nem egy költői metafora,
hanem egy szavakkal nehezen kifejezhető valóság.
Milliméterről milliméterre haldoklok,
minden alkalommal, amikor egy újabb hazugságréteg hullik le rólam.
És ebben a folyamatban nincs romantika.
Csak fájdalom van.
A letépett bőr fájdalma.
Nem fizikai, hanem az, ami mögé egész életedben rejtegettél.
A törődés álarca. A megmentőé.
Az okosságé. Az erősé. A jóságé.
A függetlenségé.
A visszafogottságé.

Ezek a szerepek berögzültek.
Héjjá váltak.
Védekezéssé.
És amikor az élet azt mondja: “Vedd le őket!”,
legszívesebben sikítanál.

Könnyű kimondani az elengedést.
De olyan, mintha horgonyt húznál ki a saját mellkasodból.
Mert az ego erősen kapaszkodik.
Nemcsak a félelemhez, hanem a szeretethez is kapaszkodik.
A kötelességtudathoz. A felelősséghez. Az álmokhoz.

Néha úgy tűnik nekem, hogy az életben minden csak egy dologért létezik – hogy megmutassa, miből nem engedtél még el.
Minden esemény egy tükör.
Minden ember egy ajtó.
Minden konfliktus egy jelzőtábla,
ami megmutatja, hol tartasz a küzdelemben.
És ez a küzdelem nem a világgal.
Hanem önmagunkkal.
Azzal a résszel, amelyik fél eltűnni.

Amikor már nem bírod tovább

Eljön az a pont, amikor már semmit sem lehet tenni.
Fáradt vagy. A szíved összetört.
A lelked néma.
Minden, ami régen megmentett, már nem működik.
A mantrák nem melegítenek.
A meditációk nem nyugtatnak meg.
A könyvek nem inspirálnak.
A zene nem érint meg.

Egy fekete ürességben vagy.
És akkor az élet azt súgja: “Add fel!”

Nem abban az értelemben, hogy megadod magad a fájdalomnak.
Hanem hogy átadod magad az Igazságnak.
Beismered: „Nem tudom. Nem tudom.
Nem én irányítok.”

És csak akkor kezdődik az igazi elengedés.
Nem az elméből. Nem a technikából.
Hanem a mélységekből.

Elege van abból, hogy valaki.
És készen áll arra, hogy senkivé váljon.
És abban a pillanatban mindenné válsz.

Visszafordíthatatlan pont

Mindent megpróbáltál.
Próbálkoztál.
Imádkoztál.
Dolgoztál magadon.
Százféleképpen próbálkoztál.
De ugyanarra a következtetésre jutottál:
semmi sem segít.

Ez a fordulópont.
Amikor felhagysz azzal, hogy jó legyél.
Szép. Helyes. Bölcs. Amikor életre kelsz.
Védtelenné válsz.

És ebben a pillanatban történik az alkímia.
Felbomlás. Helyreállítás.
Könnyedség jelenik meg.
Ok nélkül.
Öröm – események nélkül.
Erő – kontrollvágy nélkül.

Nem szentté váltál.
Valósággá váltál.

Az intelligencia veszélye

A tudás jó, de csak akkor, ha nem helyettesíti a megélt tapasztalatokat.
Az intelligencia veszélyes eszköz.
Mentőövvé válhat, amely megóv a fulladástól…
.. de a búvárkodástól is.

A fájdalmat elméletté változtatja.
A könnyeket elemzéssé.
És te látszólag mindent értesz,
de semmit sem tapasztalsz.

Így születnek a „haladó” gyakorlók, akik félnek saját sebezhetőségüktől. Mindent tudnak a csakrákról, az archetípusokról és a holdfázisokról – de nem mondhatják maguknak: „Fájdalmaim vannak.
Egyedül vagyok.
Nem bírom.”

És ennek felismerése nélkül semmi sem fog változni.

Igazi szabadság

Egy nap ismét a fájdalom határán találtam magam.
A régi haldoklott. Az új nem jött.
És ismét nem tudtam, ki vagyok.

A barátom azt mondta: „Te mindent tudsz. Miért szenvedsz?”

És csak azt suttogtam: „Mert most nem a tudás ideje van.
Most az érzés ideje van.”

Igen, elbújhatnék az elmélet mögé.
A megértés mögé.
De az hazugság lenne.

A szabadság nem az érzések hiányáról szól,
hanem arról, hogy ne féljünk az érzésektől.

A szabadság teljes jelenlét.
Még a pokolban is.
Még a veszteségben is.
Mert még ott is van Fény.

A nagy elengedés rituáléja

Amikor a fájdalom elviselhetetlenné válik,
ne fordulj el.
Ülj mellé. Öleld át.
Adj neki nevet.
Mondd: “Itt lehetsz.”
Ne hajszold a megszabadulást.
Ne álmodozz a megvilágosodásról.

Engedd magad azzá, aki vagy.
Megtört szívvel.
Remegő kézzel.
Kimondatlan szavakkal.

Ez az ébredés kezdete.
Amikor már nem magadat mented.
Hanem bízz az Életben.
Amikor már nem harcolsz – és akkor elragadtat az izgalom.
Kiemelkedsz. Erőfeszítés nélkül.
Küzdelem nélkül.
Stratégia nélkül.

Egyszerűen csak az vagy.
És ebben rejlik a varázslat.

Ha most fájdalmat érzel, ha leszállt az éjszaka az életedben,
tudd: nem vagy egyedül.

Tudd, hogy ez a fájdalom nem büntetés.
Ez egy átmenet. Ez egy határ.
Ez az a pont, ahol a régi feloldódik,
és az új még nem született meg.

Légy türelmes.
Lélegezz.
Nézz mélyen.
Nem vagy megtörve – újjászületsz.

Fedezd fel továbbra is a belső alkímia,
a fény és a megszabadulás útját:

 SapphireBrush