…légy tekintettel…

Elég volna annyi ebben a posztban, hogy de miért csak én?
És akkor ennyi.

Mint mindig is, csakis a saját életemből vehetek példát a gondolataim érzéseim és az erre adott reakciók megértésére.
Alapból empatikus az énem, de a figyelem nem empátia és a mások létezésének könnyebbségéhez való hozzájárulás pusztán csak figyelmesség, annak is eszébe juthatna, akit nem nyír ki a nagy és lassan (általam) értelmetlennek érzett empátia.

A közlekedésben naponta szükséges, hogy figyeljünk egymásra, vagy tisztában legyünk a járművünk korlátaival és ennek megfelelően hajtsuk végre a manővereket.
Szentimentalista énem a minap befelé sírt örömében, amikor a kamion sofőrje, aki észrevette, hogy azért nem megyek ki elé a megállóból, mert hagyom menni, megköszönte. Elmondhatatlan mennyire jó érzés, ha valaki észreveszi azt a fajta “szándékot” amivel az ő létezéshez hozzájárulsz azzal, hogy esetleg lemondasz egy helyzetben való elsőbbségedről ( itt semmiképp sem arra a gondolok, hogy gondolkodás nélkül a többi közlekedő veszélyeztetésével lemondunk az egyértelmű elsőbbségünkről, mint pl azzal, hogy a már körforgalomban közlekedő személyautós beengedi maga elé az amúgy is lassan meginduló buszt. Nem kell, mert ha hátulról megtolják, akkor nincs oka a panaszra.. ahol haladni kell, ott nincs helye az előzékenységnek..) vagy az idejét tolod ki a saját akaratod érvényesítésének.
Egyre ritkább az olyan helyzet, amiben az emberek képesek lemondani mások javára bármiről is. Ám vannak helyzetek, amikor nincs helye a lemondásnak.

Lassan kettő éve próbálom megérteni, hogy ebben a családban nekem mi is a szerepem, elsősorban Apámmal szemben . Hogy egy 34 éve külön élő gyerek a család újraegyesítésének kényszere után milyen szerepet tölt be egy valójában ismeretlen idős ember életében. És hol van az a határ, amin nem szabadna átlépni.

Én világ életemben azon az oldalon jártam, ahol félreállnak, ha valaki szembe megy velük. Ahol alázatosak, ahol figyelembe veszik, hogy a másik embernek is lehet szar, ahogy értik, érzik, hogy a másik ember azért tahó, paraszt, elnyomó, agresszív, azért terrorizál lelkileg vagy ne adj isten bántalmaz fizikailag, mert szegénynek sanyarú volt a gyerekkora és nem tehet arról, hogy az érzelmi intelligenciája a béka segge alatt van.
Én sosem voltam fontos annyira senkinek, hogy bármit is feladjon vagy bármiről is lemondjon miattam.
Én nagyon szerencsés vagyok, hogy voltam olyan szerencsétlen, hogy olyan szakmát választottam, amiben szerencsémre nem fogadtak el a főnökeim, mert dacos énem foggal körömmel ragaszkodott a munkájához és az egyetlen dolog, amit senki önkénye miatt ,vagy a rám nehezedő lelki terror miatt nem adtam fel az a munkám.
Okkal.
Ha elveszítem, elveszítek mindent.
Nem a pénzről szól, hanem a kiszolgáltatottságról.
Amig dolgozom nem vagyok kiszolgáltatott.
Legalábbis ezt hiszem, ebbe kapaszkodom.

Apám megjelenése megingatta ezt a fajta biztonságot bennem, egy pillanatra veszélybe került a munkám és az értékrendem szerint nekem gondoskodnom kell az idős szülőmről.
Ám ez az értékrend az elmúlt 2 évben megváltozott.
Az érzéseim az ő jelenléte miatt olyan fordulatot vettek, amiket szégyellek és ez a szégyen is hozzájárult ahhoz, hogy eltávolodtam a külvilágtól, de még annyira nem, hogy abbahagyjam az írást és a személyes kínlódásom megosztását. Sokan követték a gondolataim a Facebookon, és kevesen maradtak akik a Facebook nélkül is követik valamilyen okból, de én inkább úgy érzem, hogy az irántam érzett szeretet miatt, és nem a tartalom miatt.
Ez nagyon megtisztelő, de szégyellem is, hogy igazából mást nem kapnak tőlem csak a fájdalmam.
“Örömmel” jelentem, hogy nincs fájdalmam.
Nem vagyok apatikus, de nem érzek semmit.
Sőt, elmúlt az önsajnálatom is, amit anyu távozása előtt már profi szinten műveltem.
Megkeményedtem.
Teszem a dolgom,
Néha, mikor nem sikerül valami a kinti életben, ha csak egy apró dolog is az, sírva fakadok… az olyan, mint egy nagy folyó gátjának átszakadása.
Csendesen, hangtalan folyik a könnyeimmel ki a lelkem szemem zugából.
Semmi érzés, semmi gondolat, semmi terv, semmi fájdalom, csak a csendes csorgás a fényre sötétedő szemüveg mögött.
Már nem érdekel ki látja… a “kit” sem érdekli a sok miért.
Már nem kutatom én sem, hagyom.. szükség van rá a túléléshez.

Keményedem.
Keményedem, de én akkor is látom, hogy nem kell kimenni a kamion elé,
hogy segíteni kell másokat, mert még tízből egy észreveszi és azért az egyért létezem én.
És már nem akarok senkinek a része lenni, nem akarok senkitől semmit,
csak lélegezni. Állni az esőben, hagyni hogy a hajam vigye a szél.
Locsolni a virágaimat, simogatni a cicákat és beszélgetni azokkal, akik még kíváncsiak rám.
Olyan jó érzés, hogy már nem baj, hogy nem leszek senkinek az első.
Hogy miattam senki nem vált irányt.
Hogy megharagszanak, vagy bármit is mondanak rám a saját kis nézőpontjukból, abból amire ők képesek.
Már nem hallom a hangjukat.
Már nem érdekel az apám, hogy mennyire szar volt neki az élete, hogy kamasz korától füstöl és issza az alkoholt, hogy túlélje ezt a világot, mert már nem gyűlölöm őt ezért, csak többé nem lesz nekem sem ő,
sem más az első…
Tekintettel vagyok én arra, hogy mindenkinek szar,
de elsősorban rám, hogy ehhez nekem semmi közöm.
Én is azt eszem, amit főzöm,
hát egye mindenki a sajátját,
én köszönöm nem kérek abból,
ami nem az enyém.