Az én Mancim…

Poppy 2011.06.30-2025.12.01 💞

Van már vagy három hónapja is, amikor az én kis Poppym, Mancim, PoppinzonKrúzimanóm rosszul lett. Epilepsziás rohamot kapott, majd ezzel egy időben degeneratív myelopathia utaló tüneteket produkált. A rohamok eleinte kéthetente érkeztek, a hátsó lábak problémái fokozatosan nőttek.

Ettől függetlenül jött -ment, evett,ivott rendesen.

Aztán két hete hirtelen romlani kezdett az állapota, annyira hogy az utóbbi napokban már nem evett, nem ivott. Feküdt és aludt.

Úgy gondoltam, ha eljött az ideje, hogy mennie kell, hát engedjük. Majd elalszik… Nagyon kértem a Sorsot, hogy ne kelljen beavatkozni a Rendbe.

Aztán az éjjel rosszul volt nagyon. Tudtam, hogy megint nekem kell dönteni. Utálom, hogy Istent kell játszani. De borzasztó nézni ahogy ott fekszik és görcsbe rándul a soványka kis teste.

Ma eljöttem dolgozni reggel, otthagyva a kutyát a fészekben, de tudtam, hogy az első lehetőségnél haza kell menjek és orvost keresni neki. Aki majd isten lesz ..vagy megváltó…

Elég sok gondolat kavargott bennem, a helyzet, a döntések súlya és hogy mennyire magamra maradtam megint.

Bepakoltam ágyikóstól, ruhástól, plédestől és elmentünk, nevettem, tudom utál utazni  most nem ellenkezik szegény vajon tudta? És mit gondolt?

…nem kellett várni. Nem kivégzés, könyörület…nem nekem, neki..

Nekem maradnak az emlékek.

Poppy nagyon jó kutya volt. Soha nem bántottuk,nem kapott ki semmiért. Szoba tiszta volt pici kora óta és imádott ajándékot kapni. Kikutatta a szekrény aljába rejtett karácsonyi sípolós malacot és napokig ott ült, mert elvettük tőle az ünnepig.

Beszélt…morgott, ha nem símogattuk eleget a pocakját. Sok kutyánk volt már, de egy sem volt ilyen okos, mint ő. És nagyon szeretett ❤️.

Nekem több kutyám nem lesz. Még itt van apámnál kettő, akikért felelősségel tartozom, de nem állnak közel hozzám. Poppy volt az utolsó kutyám 🩵

Nekem már nem kell semmilyen súly a lelkemre, amiért aggódni kell.  Aggódni hogy van-e hová vinni, ha beteg és aggódni, hogy fogja- e majd valaki szeretni őt, ha én meghalok.

Hogy szomorú vagyok-e?

Nem.
Én hálás vagyok, hogy ilyen jó kutyám volt,
és hogy végül mégis jól döntöttem.
Megkeményedtem.
Köszönöm neked apám,
hogy megtanítottál nem érezni fájdalmat ha veszteség ér..
megtanítottál halottnak lenni.


13 hozzászólás a(z) “Az én Mancim…” bejegyzéshez

    • Majd megértem és lesz másképp is.
      De addigra mire “másképp” lesz, elég erősnek kell lenni.
      Mert másképp sem könnyebb, csak más.
      Azt mondják, hogy ez a REND…
      vagy a világ farag belőlünk szobrot, vagy mi magunk faragunk belőlünk csodát.
      Én is ölellek.
      Úgy döntöttem, hogy kimondok mindent és induljon a szelekűtáció akkor most már teljesen.
      Köszönöm,hogy itt vagy!
      ( nem szabad a buszmegállóban sírni ám, ott csak nekünk szabad 😀 )
      ❤️❤️❤️

      Kedvelés

  1. Nagyon sajnálom! ❤️

    Âtérzem az utolsó pillanatig. Pont ez volt az uszkàrommal és pont így. Pont ilyen okos és jó kutyàm volt, én is elengedtem. Nagyon megsirattam.

    Kedvelik 1 személy

Hozzászólás a(z) Bagoly45 bejegyzéshez Kilépés a válaszból