Egy pillanatnyi csoda

Kezemben a kis kés, pucolom a fokhagymát.
Nem egy ritka vagy egyedi tevékenység.
Ám kivételesen nem gondolkodtam közben semmin.
Megszűnt a tér, az idő…csak én a kés a fokhagyma voltunk.
Azonnal feltűnt és elmosolyodtam.

Most éltem meg először erőszak vagy kényszermentesen a jelenlétet,
hogy végülis miről is szól a ” most hatalma”.

Nem tartott sokáig a pillanat, de megmaradt belőle az a tudat, hogy a legjobb időszaka van az évnek ahhoz, hogy figyelembe vegyem azt az ént, aki mindenkit maga elé engedett az élete során. Próbálom megfogalmazni, hogy mi vitt félre.
Kétségbeesetten kapaszkodom mindenbe és mindenkibe aki kicsit is úgy tesz, mintha érdekelné ki voltam valaha, mert a jelenem üres. Az nem érdekelhet senkit egy üres lap, amin nem marad meg a festék.
Nem tudom mióta próbálom a lapjaim olyan színűre festeni, ami másoknak is vonzó lehet.
Ebben a nagy igyekezetben nem történt más,
csak elveszítettem azt, aki vagyok.
A valaha életvidám, emberközpontú, vicces, állandóan mosolygó ént.

Nemrég még hajlamos voltam hibáztatni ezért másokat.
Mert elnyomtak ( igen, mert hagytam, mert féltem, hogy egyedül maradok, kár volt, mert aki elnyom, az sosem lesz értem, sem velem, csak saját magáért hajlandó olykor némi szeretetnek tűnő morzsát vetni elém) mert nem engedtek a világukba, ( igen, mert addigra már nem volt kit beengedjenek. Árnyékból mindenkinek van sajátja, nem kell még másé is és mert olyan lett a világ, ahol az alázatos ember nem több mint lábtörlő és bizony, azért van a lábtörlő, hogy lábat töröljenek benne, ugyan ki lépne át rajta azért, hogy ne piszkolja be? )

Ebben az évben , annak is a végében értettem meg, hogy senkit nem érdekel az a nyomorék, összegörnyedt ember, akivé tettem magam a teremtett helyzeteim által és nem véletlen, hogy elmenekülnek az emberek és becsukják a világukat a koldus előtt, akinek hiába dobják a pengőt, a lyukas zsebe ( nem tudatos énje) minden adományt hagy elveszni ….
Hogy változtatok-e?
Nem lehet akarattal változni.
A változást lehet akarni, engedni, nem félni tőle…de a változás egy pillanat, egy “úristen”, egy heuréka! , egy pofon és minden másképp folytatódik tovább, de nem az akaratunk által jön létre. Az ácsingózás a másra nem hoz semmit, csak kudarcélményt. A változás onnan indul meg, amikor az ember felfogja, hogy a győzelem mindig veszteség is egyben.
És a sikerért bizony mindig fizetni kell.
Nem pénzzel.
Elvekkel, berögződésekkel, kockáztatással,
búcsúzásokkal… de a rögös út végén ott van a siker.
Annak aki tudja értékelni azt.
Aki nem, az örök sötétségben ,
mások okolásával vonul ki majd ebből az árnyékvilágból.
Aztán a programja szerint “visszajön” és festi tovább feketére a kéket…

🍄

Ma reggel halálos a nyugalom az utakon, alig jön autó az erőmű felé , utas is csak itt ott várja a buszokat a megállóban.
Szeretek ünnepek idején(között )dolgozni ( bár jó ideje nem dolgozom szabad és munkaszüneti napokon) mert nyugalom van az utakon.
És ilyenkor a gumik susogásának monoton háttérzenéje kíséretében sok olyan gondolat tör a felszínre, amit addig elnyom a világ zaja.
Ma a lezárásról, az új irányokról jöttek a képek.
Hogy akkor tud az ember új életet kezdeni,
ha a régit minden apró darabjával maga mögött tudja hagyni.
A múlt bilincseinek le kell magától hullania,
a terhekkel rakott zsákokat nem kell vágynunk újra felvenni ahhoz,
hogy a jelenben újra tudjuk építeni önmagunkat.
Ez nem megy akarattal.
Ez egy belső kényszer és ha eljön a pillanat
nincs aki vagy ami megállítsa az embert az újjászületésben.

Valami megváltozott.
A fáradság erőtlenné tett,
de ezt az erőtlenséget arra használta fel a felsőbb én, hogy évtizedek óta görcsben tartott ökleimből kiejtesse a felvett terheket
és megengedje nekem elengedi a karmaként értelmezett tüköröt tartó világot.

Most , míg másokban tombol a karácsony , én szeretném ezzel az energiával felépíteni magam. Azzá válni aki vagyok és eltávolodni mindentől ami nem.
Idén erről a szól a karácsony.
Visszakapni azt, ami régen elveszett.
Akkor is, ha nem illik már ebbe a világba az
amit képvisel.

Nemrég az OBInál jártam és egy idős házaspár válogatta a fenyőket.
Hátulról úgy néztek ki, mint anyu és apu. A nő minden fenyőt látszólag megkritizált, míg a pasi csak várta, hogy vége legyen a mutatványnak.
Mintha ők lettek volna.
Akkor értettem meg, hogy anyu nem azért akart mindenből legjobbat, mert mutogatta volna bárkinek is, hiszen nem ment oda senki rajtam kívül, nem azért kellett -míg élő fát vett- a szép és dús fenyő, mert mások majd megszólják ha nem az, hanem mert neki az tetszett.
Mindent azért tett, mert neki az úgy volt jó.
Akkor is ha mások beszerzései után neki is minden kellett, ami másnak jó volt, de csak azért, mert úgy érezte, hogy neki az kell, neki az jó.

Én mindent úgy próbálok tenni, kialakítani, venni, hogy az másoknak jó legyen. Kevés dolog van a birtokomban, ami azért van, mert én magamnak azt szerettem volna. Talán az idei évben engedtem meg először, hogy dolgok itt rólam is szóljanak. De még nem igazán tudok mit kezdeni ezzel.
De majd jövőre alakul…

és… van itt még valami.
A félelem mellett van még egy érzés vagy cselekvés vagy nem cselekvés, nem tudom miképpen definiáljam, az pedig a “várakozás” aminek programját meg kell szüntetni, ha teljességben akarunk élni.
Én nagyon sokat várakoztam…
Nem a tényleges várakozási időkre gondolok itt, mert a buszon például mindig is jól ki tudtam tölteni hasznos dolgokkal a várakozási időket.
Hanem semmire és senkire ne várakozzunk.
Itt van a karácsony, és ennek apropójából ugye sok olyan érzékenyítő videó indul útjára, ahol szegény magányos emberek hiába várják haza a családjukat karácsonykor. A terített asztal tartalma végül a kukában köt ki.
Vagy emberek, akik a telefont figyelik, nincs hívás, nincs üzenet, de maguk nem indítanak , mert várakoznak a másikra…
Én is sokat várakoztam…
De arra, aki nem jön el, felesleges…
És tényleg odaáig el kell jutni, hogy az ember ha szereti az ünnepet, akkor azt önmagáért szeresse és ne bánkodjon, hogy senki nem dícséri meg a fát, amit feldíszített, mint én hosszú éveken át, hanem élje meg a csodáját, és legyen boldog.
A boldogsághoz semmi nem kell, csak az ember maga.
minden más, amit feltételnek szab csak azért van, hogy tönkre tegye azt.
Az az ember soha nem lesz boldog.
” Röviden” ennyi…egyenlőre..
Figyelem tovább, mit teremt nekem a belső változás.

“Mikor azt hisszük, már nincs mit vesztenünk, megnyílunk a változás felé.” /Avatár: Korra legendája /