A sors játéka

Reggel az első járatom előtt ücsörögtem a buszban, és egyik pillanatról a másikra rám tört a zokogás. Ültem és hangosan zokogtam. Még arra is volt figyelmem közben, hogy a nagy kérdőjel mellett, hogy mi történik velem, hiszen jelenleg azon kívül hogy a céltalan életem hirtelen értelmet nyert azzal, hogy apámat kerülgetem a házban és azzal, hogy magamhoz vettem mindenki mást sikerült eltávolítani magamtól semmi nagy tragédia nincs éppen, hogy azon gondolkodjak, hogy ha kimegyek a csorgó könnyeimmel az akkor épp mínusz 10 C fokba, vajon megfagynak-e a könnyeim és lesz-e belőlük gyémánt, vagy nem fagy meg, mert a könny alapból sós, és elég -e ahhoz a kis könnyhöz az a mennyiségű oldott só, amennyi benne van?

Az idő épp meg van állva, tervezni sem lehet mert minden pillanatban minden megváltozik. Néha csak állok és várom, hogy valaki végre lelőjön és befejezzem ezt a küzdelmet, de már már felfedezem a küzdelemmentes pillanatokat is, hogy egyébként nekem már minden mindegy és bármi is lesz, már nem lesz semmi sem olyan mint régen. ( de amúgy sem lenne olyan, mert minden mindig változik )

Mire az első utas megérkezett már kibőgtem magam. Elindultunk és a két falu között hirtelen túl sok autó jött ment, nem is tudtam gyorsan menni, de nem volt lehetőségem felkapcsolni a reflektorokat. Még volt egy kósza gondolatom, hogy ez nem jó, mert nem látni be az út szélét, köd is van …
Abban a pillanatban jobbról ugrott a bak.
Az a bak, akit már négyszer sikerült átengedni , aki hol reggel, hol este, hol napközben vágtázott át azon a szakaszon.
52 utassal ugró vadnál nincs satufék, főleg nem féktávolságon belül, fékeztem azért egy óvatosan, az őz elérte a jobb elejét, de vissza is ugrott az árok felé…

Mentünk tovább… holt nyugalomban ültem , láttam a lámpák világítanak, nincs zörgés, nem sérült a busz nagyon, nem “vertük telibe” az állatot, vagyis ő minket inkább kicsit meglegyintett … Nem éreztem semmit. Azon gondolkodtam, hogy remélem nem lett baja. Hogy el tud menni és nem kapott sokkot, ahogy én sem, mert előtte vagy 10 perccel ok nélkül kibőgtem magam.

A buszon nem lett nagyobb kár.. még csak meg sem nyomódott a súlyos mínuszokban megkeményedett műanyag, remélem az őzön sem lett nagyobb sérülés mint az ijedség és esetleg egy kis bub ott, ahol elért a busz sarkát.

Tudtam, hogy előbb vagy utóbb újra lesz ilyen.
Már voltam oly nem szerencsés, hogy személyautóval ütöttem el őzet, ami átrendezte a kocsi elejét mielőtt meghalt. Még egy egérke miatt is szomorkodom, nem egy nagy állat miatt, aki nem tehet arról, hogy épp arra jár, amiről én sem tehetek, ahol én.. A Sors akarja olykor talán, hogy elgondolkodjunk, de vajon most mit akart üzenni ezzel ?

A reggeli zokogás nullára vitte a stresszszintem… egyszerűen a halottak nyugalma ült rajtam abban a pillanatban, amikor a szemem az őzével találkozott. Ha nem oldódik ki belőlem az utóbbi napok stressze, lehet ott kapok infarktust az ijedségtől. Nem zavart az sem, hogy a világ legkritikusabb emberéből ült mögöttem jó pár.
Én alázatos ember vagyok és tisztelem a természetet, lehetett volna sokkal rosszabb is a reggeli eset, de nem lett, most nem.

Viszont most meg vagyok rendülve azon, ahogy elrendezte a SORS ezt az egészet. Ahogy “felkészített” arra, hogy valami történni fog, de ez még nem az, amibe majd bele kell dögöljek.
Annak még úgy látszik nem jött el az ideje…

Tegnap egy kollégám, akivel egy napon érkeztünk a céghez, az utolsó járatát vitte. Megkönnyeztem. Nyugdíjas lett…
Most fogtam fel, hogy már látszik valaminek a vége.
Igaz még nagyon távol van, de az elejénél már közelebb…még 10 év és vége egy nagyon szép de nagyon kemény életciklusnak.