Fikció, de…

Olykor a semmiből eszembe jutnak a múltamból emberek. Annak ellenére kérnek bebocsájtást a képrefordító és képőrző komplex lebenyhálózatomba, hogy egy ideje le van zárva bennem a múltat őrző képek tárháza, mert semmi mást nem tudnak okozni bennem csak csalódottságot önmagam felé és kudarcélményt.
Ennek ellenére a “Program” oktatásért és fejlődésért felelős része következetesen hozza fel a múltat példaként és összehasonlító elemzést végeztet, valamint okkal kerülnek elő bennem olykor a múlt egyes részletei vagy szereplői.

Még mindig nem tudni, hogy a tyúk volt előbb vagy a tojás, avagy azért jelennek meg az emberek a fizikai szemem előtt is, mert én teremtettem meg a találkozást velük vagy azért jöttek elő kérdések ( hogy mi lehet vajon velük) formájában mert az idővonalon már látszódott a felbukkanásuk.

Az egyik nap egy nagyon kamus fiatalembert hiányoltam ( igazából nem hiányzik a jelenléte kicsit sem) a járatomról, mert régen láttam már, feltűnik, ha valaki nem jön a műszakjában, régebben fárasztott az önfényező hazugságaival, amik akkor is átlátszóak voltak, míg nem informáltam le a “csávót” egy biztosabb forrásból. De szerencsére a kisgyerek kis asszonykája nem nézte jó szemmel, hogy a kis kobold a csúnya és öreg sofőrnénivel beszélget, igy már hátra ül, de azért a hiánya ott rezgett bennem, a megjelenése pillanatáig, szóval még él és még nem rúgták innen is ki ahová most jár… (leltár pipa )

A mai poszt nem neki lett volna ajánlva , hanem egy másik emberkének, aki sok évvel ezelőtt szerves részét képezte a mindennapjainknak a helyijáraton.
Egy elég arrogáns, az én nézőpontomból nem túl jó természetű nőről van szó, aki minden napi jelenség volt az utasok között az egésznapos ide-oda utazgatással. Idejéből futotta, sok gyerek mellett nem tudok róla, hogy valaha dolgozott -e. Nem volt jómódú, igényes sem nagyon.. . sok gyerek több apa hagyatéka volt és a gyerekei sem voltak a kedvenc utasok listájára vezetve. Bár mind a szemünk előtt, többnyire a buszon nőtt fel.
Ez a hölgy egyszercsak megfogta az isten lábát ( is) és egy pénzes pasit fogott magának, eltűnt a szemünk elől, mert a busszal utazás már derogált.
Sok éve, van már 6-8 is, hogy nem láttam.
Nem is olyan régen, a semmiből elém került az arca és felmerült bennem, hogy bár nem járok már a városban annyit, mégsem látom őt.
És mit ad Isten, a minap ül egy nagyon furcsán öltözött, és furcsa tekintetű, elhanyagolt külsejű nő a buszmegállóban. Azt, ahogy kinézett nem írom inkább le, mert annyira megdöbbentem, hogy napok óta gondolkodom azon, hogy nekem ezt most miért is kellett látnom?
Először nem ismertem meg, de a vonásai mögött ott volt valami a régi énjéből és spontán intettem és ő megismert és visszaintett…

Annak ellenére, hogy sosem kedveltem őt a viselkedése , az arroganciája és azért sem, mert minden kollégám feljelentette valamiért, annyira megdöbbentem és hirtelen olyan szánalmat és fájdalmat éreztem, hogy kigördült egy könnycsepp a szemem sarkából.

Mert nemrég ( pár éve az a nemrég) egy szalonúj autóból alig akart megismerni. Most ott ült mint egy bedrogozott hajléktalan szétfolyva a buszmegálló kemény vas ülőkéjén kócosan, elhagyatottan.
Belém hasított a szó, hogy a KARMA kurvára nem nézi, hogy ki az akinek vissza kell kapnia, azt amit adott akkor, amikor éppen felfelé futott vele a vonat a jólét dombján…
De az is azonnal tiszta lett, hogy mi van ha “bekattant”? Egyetlen egy pillanat alatt el lehet veszíteni a józan eszünk és vége van annak, amit addig építettünk! Egyetlen egy pillanat az élet.
Nem tudom mi történt, de nagyon sajnálom őt és nagyon erősen éreztem az utalást belülről arra, hogy ha nem teszek valamit, akkor hamarosan én is valahol ott folyok szét egy padon ülve, rongyokban, kitagadva és megsemmisülve. És mindez nem lenne akkor baj, ha ez az én döntésem volna, de sajnos, ha valakiben olyan kár keletkezik, hogy nem tudja, mi történik vele, hogy kerül a lejtő aljára, az soha nem fog onnan már visszajönni.
Aki “bekattan” onnantól elveszíti az identitását és táplálékául szolgál annak a rétegnek , akik az ilyen lecsúszottakból lakmároznak.

Nem tudom mi a tanulság.
Azt sem, hogy vajon meddig vagyok ez az én, és mikor csúszik ki a talaj, ki kell-e csússzon és a igen akkor vajon emlékezni fogok-e arra, hogy honnan jöttem és volt-e tervem arra, hogy merre tartok?
Régebben jegyzeteltem magamról dolgokat, ha amnéziás lennék nehogy már mások adjanak nekem karaktert a kényük kedvük szerint, de már ezt nevetségesnek tartom, ugyanis, nincs semmim, amit elveszíthetnék és bár nyilván lehet rosszabb, de annál, nem, hogy nincs előttem jövőkép, mert minden, amibe kapaszkodtam másokon múlik és úgy folyik ki a kezeim közül, mintha vizet markolásznék nincs rosszabb.

Visszatérve arra, hogy kik vagyunk és mások szerint hogyan kellene működnünk:
Amikor az ember elér egy bizonyos kort ( legyen a nagy vízválasztó a 49.év) elkezdi megkérdőjelezni azokat a “dolgokat” amiket mások próbálnak ráerőszakolni. És elkezd lázadni ezen dolgok ellen. Sem azt nem tűri már, hogy megmondják mit tegyen, sem azt, hogy hogy tegye. Az ember 49 felett már jogot formál arra, hogy amit addig nem tett meg , ne tegye, ha nem akarja. Hogy olyan dolgokat tegyen, amihez gyáva volt addig, hogy ne vegye figyelembe azt, hogy “mit szólnak mások” mert 49 évesen már joga van ahhoz is ,( a Programban benne van) hogy azokkal legyen kapcsolatban akikkel ő akar. De ehhez kell az önazonosság. És ha valakit kibillent a “Sors” abból, amiről az hitte ez ő, akkor ott nagyon hamar elindul a talaj és nagyon nehéz állva maradni.
És ez a lap mindenki paklijában ott figyel.
Hajlok arra, hogy nem tudatosan dől el,
hogy mikor kerül elő.