Kar-ma mar ma

Elkezdtem egy posztot ( nem ezt, azt töröltem végül) arról írni, hogy ez a karma dolog kicsit olyan, mintha az ember elkövetne egy bűnt,
majd életfogytiglani büntetésre lenne miatta ítélve.

Igazából nem tudom, hogy mi számít bűnnek?

Én úgy érzem, hogy mások ellen elkövetett
karmavonzó tett olyan dolog,
amivel “ok nélkül” okozunk másoknak “szándékosan” kárt.
És nem csak maga a “tett”,
hanem a tett mögött a SZÁNDÉK az,
ami karmát hoz létre.
Ha ebből a szögből nézem a jelenlegi helyzetem,
akkor nem értem, hogy miért kapom, amit kapok?

Én soha rossz szándékkal nem voltam senki felé.
Félni féltem emberektől és volt olyan is, hogy rosszul voltam valakik jelenlétében és ezért kerültem a kapcsolódásokat, de rossz szándékkal nem voltam soha. Bár ha azt vesszük, hogy pár embernek kívántam már olyat, hogy a tetteinek legyenek következményei, tehát akkor ezek szerint ez is egy “rossz karma” alapköve lenne?

Viszont ha a karma törvényei élnek,
akkor nincs értelme javítani a hibákat, hiszen egy életen át kínoznak.
Igaz “egy emberélet” körülbelül sem látszik az “egész” idővonalán…Ha egyáltalán létezik. De én továbbra is hajlok arra, hogy minden egy “program” része. A múlt is , pont ahogy a jövő..
Nem is kell messzire menni, egyszerű példa a történelmi események újraértékelése az aktuális érdekek alapján. Hogy a “felszabadítók” végül “elfoglalókká” lettek, hogy azt hiszünk el a családunk múltjából amivel minket etetnek, holott lehetséges, hogy nem is úgy történtek a dolgok… ÉS hogy van-e értelme az igazságnak?
Nem sok.
Mert mindenki az érdekei szerint írja a múltat , hazudja a jelent és nem tudja, hogy a vágyott jövője visszatekintve egy nagy rakás szar teremtés eredménye lesz. Mert ugye szarból nem lehet várat építeni és bizony ha valaki a jelenben “csak ennyire” képes, a jövő sem fog számára mást teremteni. Hacsak nem kezdi el változtatni a nézőpontjait és áldozatból nem ébred a változtatók között…

Elkeseredtem a minap.
/És az Újhold is segített abban, hogy ezt a keserűséget teljesen átéljem./
Persze mindig ugyanazon.
Hogy mások nem úgy látják a világot mint én,
és hiába is mondanám, hogy figyel… amit most teszel, vagy nem teszel, azzal meghatározod a holnapot.
Az alap, amit ma nem tettél le,
a holnapban stabil ház helyett csak állandón összeomló romokat fog teremteni.
De annak, aki nem érzi, nem lehet elmondani.
Felesleges. Támadásnak veszi.
Annak, akiben előbb csírázik a másik ember felé a kritika és a lefikázás,
nem gyökeredzik az empátia és ez csúnya “karmát” teremt.
Nekem éveim mentek arra rá, hogy az én nézőpontjaim megosszam azokkal, akikkel sűrűn vagy nem sűrűn, de találkoznom kell(ett, mert már nem KELL, csak ha akarok- és nem akarok) és folyamatosan falakba ütköztem. Közel két évtized kellett ahhoz, hogy szembesüljek azzal is, hogy tényleg nem bennem volt a hiba. De két évtizedni önvád alól senki nem mentett fel, mert megtartottak abban a hitben, hogy én vagyok, aki nem képes emberekhez, nézőpontokhoz alkalmazkodni és én vagyok aki nem érti meg, hogy igazából nincs rá szükség.
Feszültségben élek, feltűnt, hogy minden izmom feszül, állandó védekező a testtartásom és ökölbe van szorítva a kezem.

A minap, amikor az apámhoz kollaborált ( a megszálló ellenséggel való cinkosságba merült) ) exmenyjelölt ( sosem volt az szerencsére) után hagyatékba hagyott kutyám visítva , ordítva, vonyítva üvöltötte fel az egész megyét, összeomlottam. Nem tudok mit kezdeni azokkal a dolgokkal, amik nem csak rajtam múlnak. Vége van… feladom.

Már nem tudok sem egyensúlyozni, sem tompítani semmit az döntéseim következményei által létrehozott feszültségeken.
Elcsúszik a kommunikáció, falakat látok mindenütt, áthatolhatatlan falakat.

Amikor befejezem a kesergést, és körülnézek, mindenhol hasonló a képlet.
Mindenhol küzdenek az emberek, csak nem kiabálnak mint én.
Már én sem akarok többet kiabálni.
A fejemre húzom a kapucnim és kizárom a világot.
Várom, hogy vége legyen.
Mindennek.
Addig ültetek pár virágot és megetetem a kecskéket.
Ők nem tehetnek arról,
hogy itt vannak , had éljenek.
Ők is rabok…mint én.
És az ő útjuk is a hídon át vezet szabadáságuk felé,
mint az enyém. Más esélyünk nincs.
De addig még feljön párszor a Nap.