Kimondatlanságok

Nem tudom hogyan is lehet elkezdeni egy ilyen posztot, de eljött az ideje.
Nem ego-poszt. Ezek a gondolatok előbb kellett volna, hogy kikerüljenek belőlem. Akkor talán előbb lett volna kicsit jobb.

Sok igazságom, valóságom azért nem lát soha napvilágot, mert veszélybe sodorhatja a munkám, de nem azért mert én jelentek problémát, hanem mert mindenki (főként) a saját érdeke , tudása, értelmi képessege szintén értelmezi a szöveget és használja arra amire érdekében áll.

Közel 27 éve küzdöm azért, hogy a felszínen maradjak.
Próbáltam most megtalálni azokat a sorsfordító dolgokat, döntéseket az életemben, amik majdnem teljesen megváltoztatták a személyiségem.
De csak majdnem.

Valami azért még megmaradt.
Azért vagyok még itt

Ami változott, ami szembetűnő azoknak akik ismertek engem 27 évvel ezelőtt az pörgős vidám nagyszájú vagányság, a domináns démon, aki forgószélként söpört át az emberek életén.
Nyomot hagytam mindenkiben, akivel összehozott a Sors.
Többnyire pozitív emléket.
(😛 Most abba ne menjünk bele hogy van akinek a másik ember öröme negatív, nyilván azok nem voltak a jelenlétemtől boldogok 🤫☺️😏)

A munkahely választás nem volt rossz döntés nagyon szeretem a munkám a mai napig, akkor is ha már nem olyan, mint az első 25 évben, és én sem vagyok olyan, de minden körülmény ellenére, ami a jelent teremtette jól érzem magam, bár megkínzott a férfisovinizmus az első 30 évben (😆) de már nem nagyon jelent kihívást jelent lenni a férfiak világban.
Ma sem döntenék másképp.

A vidékre költözéskor szembesültem először azzal, hogy nem lehet valaki sehogy se jó egy olyan közösségben, ahol nem tudnak semmit a múltjáról. Nem az ő hibájuk, hogy ilyenek, amióta ez a falu létezik itt ilyen volt a konvenciójuk, inkább az én hibám volt, hogy nem vettem ezt figyelembe. Mivel engem mindig szerettek az emberek fel sem merült, hogy itt nem így lesz . És valószínűleg itt kezdtem összezavarodni és lassan kiszeretni az emberek világából. Megloptak, cserbenhagytak, feljelentettek, megölték a kutyáim, diszkriminálták a gyerekeim az iskolában, és a párom egyéb területen…
  Nyilván vannak kivételek, itt is vannak jó emberek, de elindult bennem az építkezés, alapok a leendő falaknak.

Ez mellé társult a saját és a szerzett család hozzámállása.
A saját szüleim szégyellték a vidéki szegényes életem, mindig fikázták az otthonunk és nem jöhettek rokonok hozzánk, mert anyám nem szégyenkezett miattam.
Az apósom kedvelt, ezért az anyósom nem és a sógornőm érkezésével pokollá vált minden olyan eseményre készülés, ami hozzájuk volt köthető… Bár szemtől szemben soha nem bántottak, ez a generáció megvárja hogy ne legyen tanu és hátbaszúr, nagyon megkínoztak ezek a programok, de talán jobban az tény, hogy a párom feláldozott ezen az oltáron.
( Talán neki apám a karma :D, -de nem csak neki…”asszem” itt mindannyian bűnösök lehetünk valamilyen tekintetben, hogy minden nap szívunk ezért)

A családi furcsaságokkal egy időben az egyetlen barátnőmmel megszakadt a kapcsolatunk. A legnagyobb trauma volt életemben, amikor azt mondta, hogy sosem érdekelte az én álomvilágom, amiben mindig szerepelt, csak nem akart megbántani ezzel. Ettől a pillanattól fogva nem tudom, hogy mit jelent barátnak lenni, hogy vajon aki annak mondja magát komolyan is gondolja, vagy csak ” nem akar megbántani”.
Amikor ez történt már nem tudtam elfogadni, hogy mindenkinél én csak második lehetek. A második barátnő, a második akinek a véleménye vagy érzései fontosak. A barátságunk majdnem szó szerint “kivérzett”, mert olyan szinten voltam vele, hogy adok neki egy pisztolyt, hogy lőjön le, de ne kínozzon tovább ezzel a viselkedéssel…

És ehhez társult még, a család által nem ismert és hisztinek tartott gyerekágyi depresszió kétszer, ami nem múlt el nyomtalanul,mivel segítség hiányában ( “ilyen nagydarab asszony ne hisztizzen itt, szedje össze magát” – by jól megfizetett nőgyógyász szakorvos) megküzdöttem vele, annyit kértem a Felsőbb éntől, hogy a gyermekeim kezében legyen szakma, addig maradjak életben, a többi nem érdekel….

Az idő elment, a gyerekeim felnőttek, anyám elment és itthagyta rám az apám, aki annyit elért a jelenlétével és a viselkedésével, hogy undorodik tőle a család.
Bezarkóztam.

Bezérkóztam és most próbálom megfejteni önmagam.
Mivé lettem?

Vannak dolgok az életemben, amit nem tudok megtenni és nem mertem róla beszélni, mert nem akartam, hogy akkor meg azért forduljon el tőlem mindenki , mert esetleg “problémás vagyok”.
De hiba volt, mert ha elmondtam volna,
talán nem omlik össze egy éjszaka alatt bennem az egész világ.

Én nem megyek vendégségbe senkihez és nem fogadok vendéget.
(Pedig mindkettőt szerettem régen. Igaz gyerekként mindig verés volt vége, mert csak vendégségben jutottam kólához és ropihoz és mindent megettem..) :
Itt nem árt azért tisztábban látni, hogy mit jelent a vendég és a vendégség.
Nekem a családom nem vendég.
A családom elég szűk, és igazából a közelemben élnek, a Fiam, Kismenyem és az Unokám és OnokaKokókutyu a szomszédban ( otthonka és papucs távolságra) . Amig apám nem volt itt ők jöttek hozzám bármikor , de én nem mentem, mert én senkihez nem megyek.
Hozzájuk sem.
És nem azért ,mert nem szeretem őket , vagy a csodavilágot amit létrehoztak, vagy nem szeretném látni akár napi 24 órát az Unokám, hanem mert nem tudok.
És ők ezt nem hiszem hogy tudják, mert sosem nem mondtam el.
Mert féltem, hogy azt hiszik kifogások, pedig nem.
. dehogy…miért lenne kifogás bennem?
Hát nem tudok menni, mert pánik jön rám, mert az összes rossz dolog, amit éreztem akkor amikor megjelent a kapuba a “családom” az elmúlt 27 évben előtör és inkább visszafordulok.. És már nincs erőm harcolni magammal , és csak kesergek és várom, hogy ők jöjjenek, de apám viselkedése miatt hozzánk nem jöhet senki.
Apám a sok tanítás mellett, amit kapunk általa létrehozott körénk egy falat, bűzből, undorból, beszólásokból.
Amin senki sem jön át szívesen.
És nem is várhatjuk el.
Mi sem szívesen vagyunk itt benne.

Én bármikor elmegyek bárkihez HA! segítségre van szüksége.
De nem ülök le, menekülök, belső kényszer az én hibám,
senkinek nem szabadna ezt magára vennie..
És hogy miért nem fogadok vendéget?
Mert anyám odafent szégyenkezik akkor a putrink miatt.
Ne tegye.

Nem telefonálok…
Fáj a fejem tőle és idegesít.
Csak céges telefont veszek fel és a kevés emberét, aki tudja a számom, pont azért mert nem cseverészem. Ha valaki mégis sokat beszél, kényszeresen elkezdek közben csinálni valamit. Söprök, vagy mosogatok, vasalok vagy járkálok körbe körbe….

Nem viselem el a lekezelő, flegma vagy kioktató stílust, vagy pincsikutyává vagy vérfarkassá változom és vagy nyüszítve menekülök vagy neki megyek a torkuknak. Nem lehet tudni melyik énem hozza ki belőlem a szituáció.
Ezért nem intézek ügyet, nem bírom kezelni ha elutasítanak nincs annál megalázóbb ( de van amúgy, de ne menjünk bele) és nagyon rosszul reagálok, ha valaki át akar verni. ( minden hazugságot érzek)

Újholdkor az 51 év minden keserűségével telt zsákja kiszakad.
Már semmit nem akarok.
Senkitől.
Nem kell “éngemet” szeretni, sem elfogadni.
Nem kell meghallgatni vagy mellém állni,
nem kell megérteni vagy érezni, hogy nem játszom magam meg,
nekem tényleg vannak súlyos lelki gondjaim, de kurva erős voltam eddig
és egyedül, a távolban elő Barátaim lelki támogatása mellett küzdöttem azért, hogy ne vigyen el az értelmetlenség ebből a világból.

De Újholdkor úgy tűnt feladom.
Sosem éreztem még ezt.
Majdnem megfagytam, ,minden erőm elment, csak feküdtem egy csomó ruhában egy csomó takaró alatt, és olyan volt, mintha az ágyam mellett állna egy ember, mintha eljött volna értem a Halál.
Jéghideg volt a testem.
És sírtam…
És a túlélési program végig vonultatta előttem azokat, akik (állítólag) szeretnek.
Hogy miattuk nem mehetek el.
És nem éreztem semmit…
Csak azt, hogy elég volt.
Mindig mások miatt kellene maradni?
Minek? Megfelelni, kuncsorogni?
Elfogadni, hogy mindig csak a sokadik vagyok?
Nem tudom ezt igy csinálni tovább.
Elég volt abból, hogy nem tudom elmondani, hogy
én elfogadok mindenkit ahogy ők vannak, azt, ahogy ők gondolkodnak felőlem,
de már nem akarom, hogy bárki meghallja a hangom, mert elfogyott,
csak egyet ne hazudjanak soha, hogy én nem szerettem őket, mert
én mindenkiért mindent megtettem, olykor erőmön felül is..
csak nem tudtam elmondani, hogy vannak dolgok,
amire nem vagyok képes, mert annyit bántottak, hogy nem tudtam feldolgozni ezeket és hogy segítsenek nekem.
Segítsenek maradni még.