18785. nap

“Sodródom monoton, visz a káosz árja, nem tudni hol köt ki ez a rozzant bárka.”                                        /én/

Nagyon nehezemre esik összeszedni a szavakat ehhez a poszthoz, de mindig jót tesz, ha sikerül kívül tudni, ami belül már csak a helyet foglalja.

A napokban…

Elmentünk a Balatonra, mert a kiégés veszélye elég közel került a lelkemhez.  A Balaton mindig fel szokott tölteni, de most nem volt szép. Alig van benne víz, az is piszkos, habos, pedig télutó van.. Sétáltunk, beszélgettünk, többet kellene kimozdulni, de én téveszmés abban a tudatban léteztem az utóbbi két évben, hogy apámat kell őrizni és fürdeni az általa közvetített látszólagos gyűlöletben. Persze nem gyűlöl. Csak tagad. De nem érdekes.. már nem. Nem érzek semmit sem iránta, sem vádat a saját döntéseim miatt

Igazából az ijesztett meg, hogy nem érzek semmit. Semmi sem érdekel. Nem harcolok semmiért, Elengedtem az álmaim, kezdenek elfogyni a vágyak. Üres vagyok mint egy lufi. Nem érdekel, hogy holnap lehetne akár jobb is. A holnap soha nem jön el. Ezt már megtanultuk.

Március van, és idén eddig csak a Pokol jutott. De ebben is van valami jó. Ha a Pokolban vagyunk, akkor lepaktálhatunk az Ördöggel és használhatjuk az eszközeit. Ha akarjuk. Akarjuk.

Nincs értelme panaszkodni. Minek? Mi változik? Maximum elmenekülnek a még kitartó barátok. Máshol is a Pokol az úr manapság. Ha körbenézek szinte mindenki kapott a Tűz Ló himbilimbijéből egy jó alkarnyi darabot. És nem nagyon okoz ez senkinek örömöt.

Leszokóban vagyok a panaszkodásról.

Elhagytam azt a hülye szokásom is, hogy mások életét  próbáljam megmenteni a hülye döntéseiktől. Legyetek hálásak és hibázzatok. 😆 Nem nézem, nem tapsolok, nem örülök mások bukásainak, sosem tett boldoggá, de nagyon akartam, hogy másoknak jó(bb) legyen. Már nem érzek semmit, csak ha valaki az enyémimet ok nélkül bántja.. akkor dühöt… És eladom a lelkem az 😈-nek, aki cserébe letarolja az önzőségből vagy szimpla agyhalottságból másoknak kárt okozókat a dimenzió rétegeiből. Cserébe az unalmas jók és tiszták helyett a magányosok dohos sötétségét választom.

Kérdezik hogy vagyok?

Sehogy.

Nem érzek semmit. És ez nagyon ijesztő. Ennél még fájni és félni is jobb volt. Most nincs sem félelem, sem fájdalom , sem( saját )öröm… Talán annyi, hogy mások öröme számomra még melegség és fény… Ez tart életben, hogy vannak akik helyet adnak a csodájukban.

Mások- akik közel tudtak maradni a lelkemhez- félelme, mások fájdalma még képes könnyet csalni a szemembe, de nekem magamból semmi nem maradt csak az üresség. Elmenekül belőlem a lélek.

Ez van most.