18791. nap

Volt egy- nem egy, hanem sok és egyre intenzívebb- olyan pillanat, amikor eldöntöttem, hogy elköszönök az olvasóimtól.
Úgy éreztem, hogy az a küzdelem, belső harc,
a sok általam tévesnek érzett “eszme” már unalmas,
viszont annyira beszűkült a látómezőm,
hogy nem vagyok (már) ennél többre képes.
Pedig (☝️) sokkal erősebb vagyok ám lelkileg és tisztábban is látó vagyok pillanatról pillanatra..

Gondolkodtam azon, hogy hol van az a pont, ahol elcsúszott az írás öröme.
És az igazság az, hogy a gyávaság az, ami korlátokat építtetett velem.
Az én életem 30 éve a buszon zajlik.
Azt nem mondom hogy itt készültek,
de itt nőttek fel a gyerekeim a busz utasterében
sosem tagadtam, hogy nekem erre a munkára szükségem van és nem a pénz miatt, hanem azért, mert ez a munka egy olyan eszköz, amivel tudtam adni valamit az embereknek, akik visszaigazoltak.

Igen ám de nem BKK-s “sofőr” vagyok, ahol sok ember névtelenül fordul meg nap mint nap és csak a “kisvonalak” utasaira lehet mondani hogy törzsutasok, hanem én egy nagy család része voltam itt huszonöt éven át. Bármit írtam volna, mivel elkövettem azt a hibát, hogy nem maradtam anonim, mindenki tudta volna kiről szól a történet. Többször volt konfliktus az írásaim miatt, így szó szerint belém folytották a szót.  Pedig attól még, hogy valami mások szerint nem úgy van, attól én még az én szintemen lehet így élem meg.

Így azon kaptam magam, hogy nincs miért tollat ragadni, mert minden bötűre érkezik egy sértődött ember, és én nehezen viselem a konfliktust. Illetve nem tudok mit kezdeni vele.

Azok döntenek okosan akik nem fedik fel a személyazonosságukat és osztják a nézeteiket. Őket maximum a titkosszolgálat viszi be, mert nyilván nincs olyan, ami titokban maradhat.

Aztán mégis maradt a felület. Maradok én is az akármilyen nézőpontjaimmal.
Bár azon gondolkodtam már, hogy lehet inkább videós platformokra kellene készíteni.
De én nem szeretem a videókat, pedig vannak helyzetek amiben jó a hangos támogatás. persze csak a szűk körnek akik maradtak velem és akiket hagytam velem maradni.  Sok blogot olvastam, mindenki aki ír sokkal műveltebb és okosabb nálam, de ez nem jelenti azt, hogy egy ostoba , szűklátókörű, kevésbé művelt ember nem írhat ego blogot, hiszen választani is elmehet mindenki, aki gyakorolhatja a állampolgári jogait politikai ismeretek és realizmus vagy uram bocsáss meg agy nélkül.

Tegnap elkezdtem újra a “pozitív gondolkodás” projektet, de elbukott a gondolkodás résznél, így maradjunk annyiban, hogy írom ami jön, hogy az milyen töltésű, azt megint nem az én dolgom megítélni.
Igazából minden gondolatnak lehetne külön posztot szánni, de pont a napokban döntöttem el, hogy sok mindent lehetne, főként mások szemszögéből, de egy teljesen VÉLETLEN pillanat során hopp felébredtem reggel és nem azon az oldalon, ahol lefeküdtem, nem a megalázkodós, mások véleményén rúdtáncoló , megalázkodó, meghunyázkodó, alkalmazkodó és mindenkinek megfelelni akaró énem oldalán, hanem a ZÉRÓ tartományban, ahol fingom sincs arról, hogy milyen oldalról jövök, mert olyan fáradt vagyok, hogy erőm sincs azon gondolkodni, hogy másoknak egyébként honnan van annyi idejük, hogy pont engem akarnak megváltoztatni, vagy kioktatni, vagy tudatni velem, hogy nem tetszik nekik amit, ahogy csinálok…

Éppen ma mondtam egy kedves, a szememben nyáladzó, a hátam mögött meg vádaskodó kollégának, hogy itt 52 magasságában, kétszer olyan közel a halálhoz, mint a születésem pillanatához kurvára nem hat meg senkinek az egoista dumája. Úgy sunnyognak, hogy már az maga a vicc, ahogy egy 50 plusszos ember az óvodás gyerekek szintjén ( bocs óvodás gyerekek) fordul el az egyenkakaójával a kezében, nehogy face to face kelljen velem lennie, mert mi van ha véletlenül megkérdezem, hogy mi a kurva anyájának dumál valótlant RÓLAM, aki itt egy légynek sem ártott MÉG!

És ebből kifolyólag elgondolkodtam azon, hogy amióta fáradt vagyok és egyre fáradtabb, nem érdekel a saját egóm hülye dünnyögése sem.
Azóta nem vagyok semmilyen rendűségű komplexusos. Kezdem élvezni belül ezt a pörgést, hogy nincs időm gondolkodni. Én – sokakkal ellentétben- nagyon is tisztában vagyok a képességeimmel. Ezért sem szeretem, ha valaki nem fogadja el, hogy ha “ostobának” bélyegzem magam. Sokáig meg voltam arról győződve, hogy modern gondolkodású vagány lény vagyok , sokkal másabb és szélesebb spektrumú nézőpontokkal mint a korosztályom.
Sokáig igy is volt, aztán jött az Ember, aki mindent jobban tud és letörte a szarvaim.. A genetikai vonalukban benne van a másik ember más nézőpontjának szarba taposása, igy lettem az idők folyamán ilyen kapaszkodó és igazából összezavarodott nyomorék. Nincs ebben semmi titkolni vagy szégyellni való, ha az embert- igaz nem túl finoman– rávezetik arra, hogy amúgy tök hülye. ( mondjuk sosem értettem, hogy egy férfi minek vesz el egy tök hülye nőt, mert amúgy sokéig éreztem úgy, hogy én nem vagyok ám annyira hülye, hogy arra használjanak, mint amúgy az ostoba feleségeket, aztán most, mikor hulla fáradtan este zseblámpánál locsolom még a virágokat rá kell döbbenjek, hogy DEHOGYEM ..) – de eskü ezen annyira jót szórakozom.
Ez van… mondja a mondás, hogy nézd meg anyját, hát nézd meg az apját is, meg főleg az egész pereputtyot mert ha az embered, asszonyod cipeli a sok terhet , amit az ősei tradíciónak nevezett diszcsomagolásban ráerőszakoltak , akkor menekülj , mert neked ott bizony csak teherhordó lesz a szereped… Szerencsére a SORS azért levette rólunk ezeket a terheket, a genetikai taktikákat, mert szépen igy 50 felett már elengedjünk magunk mellett… ahol az EGO nem talál EGOra ott nem lesz háború….

Apámmal szemben is megváltozott a nézőpontom a napokban.
Sokat vádoltam magam azért, mert úgy érzem, hogy nem teszek meg mindent, amit egyébként megtennék, ha ő úgy működne velem szemben, ahogy épp nem teszi. Aztán szépen lassan rájöttem, hogy mindig mindenhez két ember kell. Pont olyan ezt mint bármilyen más emberi kapcsolat. Vannak akik erősítik egymást, vannak akik kioltják egymás energiáit. Sosem értettem egyet azzal, hogy valakit szeretni kell vagy nem kell szeretni. Nem kell szeretni egy szülőt, de nem kell szeretni egy gyereket sem. Mi azt, hogy KELL SZERETNI? Ezek alapján a szeretet akarat alapú “dolog” ?
Van nekem egy utasom (van sok) akit nem kedvelnek a többiek. Egyszer megkörnyékezett a többiekből egy, hogy nekem sem kéne vele kedvesnek lenni mert ők nem szeretik. Szóval őt nekem sem kell kedvelni. Ezt ( őt) kell kedvelni, azt ( másik őt) nem kell mondják meg nekünk mások ( hahaha) … Az energiákat nem mi szabályozzuk. Az van, abból vagyunk… vannak akikkel összébb rezgünk, őket szeretjük és vannak akikkel nem..őket semlegesnek hívjuk, de nem utálunk senkit, utálni az EGO tud és azért teszi mert tehetetlen a másik ember EGOjával szemben.

A szeretet létező rezgés….a szeretet az a saját filmedben szerepet ad a másik embernek, míg a nem szeretet érzést hozók csak díszletek. Akiket meg “utálunk” azok a tükrök… ott van feladat, bennük van valami nem okéban, hogy valaki azt a részt irritálja.
Erre is van egy utasom.. egy csávó, aki felszáll és kihúzza az ülést, mert egymaga nem fér el a kettőn… nem kövér..dehogy… ez egy hülye mozdulat és nem tud leszokni róla. Én meg nézem..és forrok a dühtől, és “utálom” a csávót…pedig csak szólni kéne neki, hogy légyszi ha szállsz le tolt már vissza, mert nehéz tőle közlekedni és mert nekem kell visszatolni és mert én térddel tolom vissza míg el nem szakad a maradék térdszalagom és akkor bizony szar világ lesz nekem… de nem szólok… mert balfasz vagyok. Ennyi.. semmi baj a csávóval, mindig köszön és kedves, csak én baszom fel magam rajta, hogy ennyire nem merek nekik szólni… pedig merek, csak mérleg vagyok aki nem vállalja be az esetleges konfliktust kívül inkább belül nyírja ki a magas vérnyomás..ennyi… De alakulok…
Szóval sajnálom az apám, de nem tudok mit kezdeni az egójával és nem is akarok. Teszem a dolgom, amit én annak érzek és mindenkit lesöprök a térképről aki belepofázik. Az aki mindent jobban tud, az vegye át helyem…mindent is átadok bármikor… Lehet csinálni. De itt az 52 felé zakatolva egyetlen egy dolog biztosan megváltozott bennem, nem vállalom már sem a lábtörlő, sem a kapcarongy szerepet senkiért …
Nem vitázom. Arrébb megyek.
Hogy ez kinek mit jelent?
Az ő dolga.. nem érdekel.

És milyen meglepő, van egy utasom, aki hozzájárult ahhoz, hogy egy percig se gondolkozzak azon, hogy bármiféle komplexusba szenvedjek. Igazából kicsit önfényező emberke, akinek furcsa elvárásai vannak másokkal szemben. Például elvárja, hogy mások tegyenek neki szívességet. Hogy neki kényelmes legyen. Régóta éreztem ezt a furcsa hozzáállást a világhoz, míg nem egyszer fültanúja voltam egy beszélgetésnek, ahol számára valaki nagy szívességet ajánlott fel, mondhatni sorsfordítót, amihez ennek az embernek kellett volna sétálnia 100 métert. Nem tette…. És akkor ez a pillanat bennem átlökte a váltót. Semmi közöm nem volt ugyan az “ügyhöz”, de valahogy ezek szerint az ő fajtája az ami a 30 év folyamán ( itt a munkahelyen) engem szépen az antiszociális lények szigetének peremére kényszerített… hát jók ezek a pillanatok, mindig is egy pillanaton múlik az Élet….lehet ez egy jó pillanat volt?
Kiderül…
Gondoltam rá, hogy listát írok azokról a dolgokról minden nap, amit jónak éltem meg. De ez el fog bukni az időn, estére teljesen nullán van az energiám.
Pedig nem lenne rossz egy kicsit szórakozni ezen- is…
Legyen szép napotok ma is 😉 !

És rögtön egy jó dolog, megérkeztek a kisebb adag füstölőim  az Illatmánia jóvoltából a zavar elhárítására a rezgésemben😆❤️