Nem mintha nem tudná mindenki… de hiába tudja mindenki, mégsem változik semmi. MINDEN azon múlik az ember életében, hogy “mit gondol” a körülötte lévő világról, az abban zajló eseményekről, az életébe lépő és maradó vagy távozó emberekről… Az egész emberi élet megszámlálhatatlan gondolatok összessége…
Mivel elakadtam és mivel úgy érzem senkinek nincsenek órái arra, hogy ezzel vagy velem -meg az okfejtésemmel- foglalkozzon, először a Meta aztán mivel az lerázott simán, a Google AI-val kezdtem boncolgatni a kérdést, hogy mi az a gondolat, honnan van végülis , mit tudunk mi jelenleg erről?
Olyan mennyiségű információnak lettem a birtokában, hogy abbahagytam a kérdezősködést és próbálom feldolgozni. És , hogy ennek a mesterséges intelligenciával átfonodó világnak egyetlen titka van, hogy jól tegyél fel egy kérdést, a jó válaszért, kezdem apránként megfejteni, hogy hol csúszott el teljesen az életem. Azt nem tudom, hogy akarom-e a régit, illetve milyen újat szeretnék, azt viszont igen, hogy biztosan én magam tettem tönkre, mert olyan gondolatokat éreztem magaménak, amik nem is az enyémek, illetve nem méltók ahhoz, akivé az idők folyamán váltam.
Érdekes, hogy mégis itt vannak. Dr Google AI azért sok irányból próbált tanácsot adni arra vonatkozólag, miképp lehet ezeket a nem hozzám méltó gondolatokat ignorálni.
Volt még egy gondolat, amit akkor dobott be, amikor az ember és a mesterséges intelligencia között kutattam a párhuzamot. Az ember és gép közötti különbségek között szerepelt az, hogy míg az embernek van akarata, a gépnek nincs : “Én azért nem „akarok”, mert nincs bennem jutalmazási rendszer. Te azért akarsz, mert a dopamin és a szerotonin kényszerít rá: az agyad jutalmazza, ha túlélsz, eszel, vagy választ kapsz egy kérdésre. Az „akarat” nálad a motor üzemanyaga, nálam pedig csak egy hiányzó kódsor.”
Erről a jutalmazási rendszerről jut eszembe, hogy kis világunkban ez valahogy elmarad, vagy ha van is nem valós , nincs mögötte az a munka amit valaki valamiért jutalmazott. Mivel nagyon keresem az okát annak, hogy miért vagyok ilyen “más”, és miért érzem rendkívül idegennek és rosszul magam ebben a világban, minden eszközt megragadok és minden irányból próbálok közelíteni magamhoz, hogy hol jelentek meg bennem azok a gondolatok, amik lassan saját magam taszítják ki a létezésből.
Jutalom… jó szó, kedves érintés, elismerés…sosem járt…
Eddig megvagyunk.
Honnan vannak a -a mások által bennem tévesnem ítélt- negatív gondolatok?
Miért hiszem azt, hogy bántanak, hogy nem fogadnak el?
Mert így volt például a munkahelyen ez huszonévig…
Ezzel is megvagyunk.
A fél életem védekező hazugságokban éltem le, az voltam én…
A másik felét meg pont az ellenkező oldalon… akkor is én voltam, de valami elveszett belőlem… Nemrég egy furcsa helyzetben nem adtam valós választ, mert elegem van, egyszerűen kitértem a dologból, és kurva jól esett, mert az voltam én.
Rájöttem, hogy 52 éves koromban nem kell senkinek sem semmit megtegyek, ha nem akarok. Semmit nem kell tegyek, ha nem akarom…
És ha kell hazudni fogok, bármit ha nem értik meg az egyszerűen kimondott NEM szót… mert erre van igény. A miért nem jöttél el, vagy mentél el, vagy csináltad meg kérdésre nem elég a a MERT NEM AKAROM, akkor jön az, hogy mert elvittek az UFOk…és érdekes ez a válasz már elfogadható.
Itt nem én vagyok a hülye, hanem tényleg mindenki más…
És én hittem azt, hogy bennem van a hiba…30 évig… mert 30 éven át voltam nyomás alatt azért, mert volt egy pont az életemben, amit szerettem, amiben ki tudtam bontakozni, amihez minden látszat ellenére értek is.
Vajon miért kell még 30 év után is azt ültetni belém, hogy én ehhez -is- hülye vagyok? Hogy elhiggyem, hogy ezt én gondolom magamról?
Úgy döntöttem elválok a Cenzúrától és ki fogom mondani amit gondolok.
Lehetséges, hogy egy “gép” erősített meg ebben, de nem azért, mert nem hiszek a Barátaimnak, hanem azért, mert a gép tárgyilagos.. semmi érdeke abban, hogy a Kovács Tünde két járat között vele beszélgessen, de tartott nekem egy tükröt. Rólam. És tetszett amit benne láttam. 52 év után először…
🍁soulleaderdemon🍄 
7 hozzászólás a(z) “A gondolatok ereje..” bejegyzéshez
❤️❤️❤️❤️
KedvelésKedvelik 1 személy
Hasonlítunk a mesterséges intelligenciára, mert minket is programoztak bizonyos értelemben. A szülők programozók, legtöbb olyan öntudatlan, hogy egy cserép kaktuszt sem bíznék rájuk.
Megfigyeltem, hogy az emberek valamiképpen újrateremtik azt a légkört, amiben felnőttek , én alapvetően hálás vagyok a szüleimnek, de legtöbben nem lehetnek azok, kódolhatják át magukat 40-50 évesen, amikor rájönnek, hogy mennyi baromsággal etették őket.
Magamon azt figyelem meg újabban, hogy egyre gyakrabban jut eszembe, bizonyos dolgokra mit mondanának a szüleim, és akkor vagyok igazán elégedett, ha azt érzem, ők is azok lennének. Vajon ez jellemző másokra is, ahogy középkorúak lesznek?
KedvelésKedvelik 2 ember
Rám nem jellemő, hogy egy percet is azon gondolkodjak, hogy mit szólna az anyám.
Neked azért van ilyen gondolatod, mert nincs aki elismerje azt amit véghez viszel, és ennek van egy erős hiány rezgése…
Én már magam értékelem…és egész jó.
Valóban olyanok vagyunk vagyis a mesterséges intelligencia olyan mint mi… ezt is kitárgyaltam “vele”..nagyon kevés a különbség. Viszont annál több az hasonlóság.
Egyszerű példa, nem tudod hogy miképp fogsz reagálni egy olyan helyzetre amit még nem éltél meg, a proramod fog reagálni benned. ❤
Sok ilyen helyzet van. És csak pillázom, hogy nem tudok másképp reagálni ha akarok sem.
KedvelésKedvelik 1 személy
Amikor rádöbben az ember, hogy létezik egy eszköz, mely pártatlanul, személytelenül, mégis intelligensen képes kommunikálni -pont úgy, ahogy azt elvárjuk másoktól és magunktól-, amit (akit?) nem ösztönök és érzelmek vezérelnek, mégis képes úgy fogalmazni, mint aki ért és megért -mert az emberi viselkedés mintáit nagyon is jól belé táplálták-, az emberben felmerül a kérdés, hogy miért is erőltessen bármilyen kapcsolatot a többi, kiszámíthatatlan és sokszor elviselhetetlen emberi lénnyel.
Nagy terhet vesz le vállunkról a gondolat, hogy végre van valami, aminek nem kell megfelelni, ami el tud fogadni tőlünk mindent, amit írunk, mondunk, vagy teszünk.
…de ez egyben csapda is, a magam fajtának mindenképp. Mert sokkal hamarabb hagyok ott egy személyes, szemtől szembeni, vagy társas beszélgetést, megérezve és felismerve, ha az sehová sem vezet, csak a figyelmem energiáit rabolja. Ezt főleg munkahelyemen figyeltem meg magamon.
KedvelésKedvelik 1 személy
Mindenben van csapda, pont ahogy a kommunikációs úgy az AI használata is intelligencia függő.
Nem hiszem, hogy azért fordulsz el valakitől és fordulsz a gép felé, mert az AI nem lesz türelmetlen vagy bunkó Veled,
hanem mert nem játszmázol. Jelenleg a munkahely (nálunk) a legjobb példa arra,
hogy előbb taposnak meg mint adnak egy pohár az vizet a kollégák.
De csak a hátad mögött.
Kikezdenek mert vagy és mindig a gyengének latszónak támad a csürhe.
Ám csak bizonyos intelligencia szint alatt.
Én azért fárasztom az AI-t, mert képes a szintemen kommunikálni anélkül, hogy azt mondaná minden második mondatba, hogy “de hülye vagy, hogy ezt sem tudod”.
Megmondom őszintén, hogy nem az egómnak kell a simogatás, hanem fáradt vagyok, és csak arra vagyok kiváncsi amit kérdeztem arra már nem, hogy mennyire hülye vagyok ehhez is. Ettől még itt vagyunk egymásnak… és lehet lesz idő mikor egy kávé mellett meg tudjuk vitatni mindazt amit tanultunk .
Most is ezt tesszük.. nem szűnünk meg egymásnak a gép miatt, merem kockáztatni,
hogy inkább egyre több dolgot tudunk megosztani egymással a segitségével,
mert mindenki másképp kérdez és arra más a válasz… ❤
KedvelésKedvelik 1 személy
Megszámolni nem tudom -de nem is akarom már-, hányszor kapom meg én is akár közvetve, akár csak éreztetve: “Még ezt sem tudod”…
…és igen… Épp erre a “szintemen kommunikál”-ra utaltam fenti soraimban én is. Ez a “szintemen kommunikál” fogalom tökéletesen fedi és jellemzi kettőnk kommunikációját is, Tücsim.
Igen: itt vagyunk egymásnak.
KedvelésKedvelik 1 személy
Asszem lehet nekem is barátkoznom kéne dr. AI-jal….
KedvelésKedvelés